Hogy ki vagyok én egyáltalán, és miért beszélek ennyit? Horacsek Krisztina vagyok, foglalkozásomat tekintve: gondolkodó. Igazából még tanuló vagyok, de azon kevesek közé tartozom, akik már saját tudatukra ébredtek, és gondolkodóként járják az utcákat. Mivel a jövőm kérdéses, ezért nem beszélek róla, hiszen az ember akkor csalódik a legjobban, ha valamibe nagyon beleéli magát. Nem mondom azt, hogy én bizony titkárnő, tolmács, pék, kovács, esetleg miniszterelnök leszek, mert ezzel tulajdonképpen hazudnék nektek, ugyanis semmiben nem lehetek biztos, csupán abban, ami már elmúlt. Az pedig nem mindegy? Borítsunk fátylat a múltra. – Bár lehetne… Sajnos az élet van olyan drága, hogy a múltban elkövetett esetleges ballépéseidről valahol mindig emlékeztet. Vagy ha valamit nem is gondoltam ballépésnek, lesz más, aki majd annak gondolja, és a szememre veti a negatív véleményét. Joga van hozzá. Végülis.

Mondok magamról tényeket. A tények amolyan kézzel fogható dolgok, amik már nem változnak. Szakmámat tekintve gépíró-szövegszerkesztő vagyok. Középfokú német szóbeli nyelvvizsgával rendelkezem – ami már elévült. [amióta ezt a bemutatkozást fogalmaztam, szereztem egy középfokú angolt - ez végre teljes] Ez is amolyan múltbeli hiba, hogy nem voltam képes megcsinálni mellé az írásbelit. Kellenek az ilyen hibák, 5 év kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, mekkora hülye voltam. Sok idő, de az ember rádöbben. Egy kis újdonság: a középfokú angolom viszont teljes egészében megvan. Sikerélmény.

Tudjátok mi a fura? Ha újra 13 éves lehetnék mondjuk, akkor mindent másképp csinálnék. Normálisan tanulnék, nem hagynám, hogy a magánéleti problémák kizökkentsenek, és konkrétan lesodorjanak a helyes útról. Nem törődtem azzal, hogy tudatomra ébredjek, pedig minden más lehetne most. Valahol sajnálom a mai tizenéveseket, mert fogalmuk nincs arról, hogy az „utálomasulit” felfogásukkal milyen durván basszák el a saját életüket… Én már nagyjából 2-3 éve rájöttem, hogy nem azért tanulok, hogy anyukám örüljön, hanem azért, hogy ezzel megalapozzam a jövőmet. Amiben meg ugye sohasem lehetek biztos, tehát úgy ahogy van, egy fárasztó körforgás az egész...

Sokszor azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha tanulás helyett mondjuk én is inkább „lógnék a haverokkal”, vagy bulizni és inni járnék. Vagyis: „élvezném az életet”. De komolyan ezt jelenti az élvezet? Talán perverzió, de sokkal jobban élvezem, ha egy dolgozatom a legmagasabb érdemjegyet kapja, mint ha elmennék egy buliba, és segg részegre leinnám magam. De a legfontosabb, hogy ezerszer szívesebben bújok ágyba a szerelmemmel egy péntek estén, mint hogy elmenjek akárhova is… Öregszem?

Mielőtt még azt mondanád: „úristen, elpazarolod a fiatalságod”, tájékoztatlak… Úgy érzem, hogy túl vagyok azon az időszakon, amikor megengedhettem magamnak, hogy az ilyesfajta élvezetekre koncentráljak. 16-17 évesen én is ittam, „pasiztam”, buliztam. Ha mondhatom ezt, „kiéltem magam”. Most már nyugalomra vágyom, harmonikus párkapcsolatra, és arra a néhány barátra, akik minden helyzetben mellettem állnak. Nekem így szép az élet. És ki merem mondani, hogy boldog vagyok.