Soldier's Side

Komfortérzet és tépőzár:

a magyar fegyveres erők egyenruházata

A hagyományos magyar katonai viselet török és délszláv hatásra a XVIII. század második felében alakult ki. Több országban is elkezdtek kialakulni a huszárezredek és szinte mindenhol a magyar hagyományos katonai ruhákhoz hasonlatos egyenruhát (csákót, zsinóros dolmányt, mentét, szűk nadrágot, valamint ívelt torkú sarkantyús csizmát) készítettek a huszárok számára. A huszárokat leszámítva azonban más fegyvernemeknél sokáig nem alakult ki a magyar jellegű egyenruházat.

A császári-királyi haderő magyar gyalogezredeit zsinóros, szűk nadrág különböztette meg a német gyalogezredektől, a kabát ujjhajtókáján pedig dísz ékeskedett. E díszt medvekörömnek nevezték, és állítólag Mária Terézia azért vezette be, hogy magyar vitézei ne a kabátujjukba töröljék orrukat. „A sűrű zsinórozás egyik fontos funkciója az volt, hogy a kardcsapástól védjen, ugyanakkor díszként is szolgáljon”, mondja Baczoni Tamás őrnagy, a Hadtörténeti Intézet Általános Gyűjteményi Osztály főmuzeológusa. „Ráadásul ez szolgáltatta a gombolást - a hagyományos magyar ruhán ugyanis nincs gomblyuk. Ez a ruházat azonban egy idő után drága volt, áttértek hát az egyszerűsített formára, a 19 század közepén. Az 1848-as forradalom és szabadságharc környékén a rövid derékbeszabott ruhákat felváltották a hosszúak.”

Baczoni Tamás szerint a polgárság és a katonaság divatja mindig kölcsönhatásban állt egymással. „ A 18. század végéig nincs is nagy eltérés a katonai egyenruha és a polgári ruha között. A csákó az első olyan fejfedő, ami kifejezetten katonai viselet volt és amely a polgári divat változásait követi később; mikor a civilek például magas cilinderben járnak, a katonai csákó is magas lett”, magyarázza az őrnagy.

Az első honvédzászlóaljak megszervezésekor csak barna posztó állt a kincstár rendelkezésére, ezért barna atillát és hagyományos kék nadrágot kaptak a katonák, magyaros zsinórozással. „Az egyenruha változások általában politikai változásokhoz is köthetők, tehát szimbolikus jelentőségük is van. Mikor 1848-ban felállítják a magyar honvédséget, újfajta ruha jelenik meg: a hosszabb, atilla-szabású, ritkább zsinórzatú egyenruha”, mondja Baczoni Tamás. „1848-ban még kézzel varrták a ruhákat, így nehéz dolga volt a szabónak, aki a rengeteg zsinórt felvarrta”, teszi hozzá az őrnagy.

A szabadságharc leverése után a Császári és Királyi Hadsereg részeként felállított Magyar Királyi Honvédség tisztikara szerette volna, ha visszaállítják az 1848-as honvéd egyenruhát, ám ez nem történt meg, maradt hát az osztrák mintára szabott kék felsőruházat, a katonák pedig piros nadrágot és sapkát kaptak.

„A 19. század végén a hadsereg viselete ekkor differenciált volt. Hiába állt sok katonából a sereg - hiszen bevezették az általános hadkötelezettséget -, ám olyan értelemben mégsem nevezhetjük tömeghadseregnek, hogy nem viseltek tömegegyenruhát: a huszároknak huszár egyenruhájuk volt, az ulánusoknak ulánus, a tüzérek is saját egyenruhát viseltek. Ezek különféle hagyományokból merítettek - például az ulánusok a lengyel csapat ruházatáról mintázták egyenruhájukat”, mondja Baczoni Tamás.

A nagy változásokat nem politikai, hanem a technikai, technológiai fejlődés hozta meg: megjelentek az ismétlő fegyverek a 19. század végén, amelyek megváltoztatták az egész harceljárást is. Ekkor már nem állt ki a sereg nagy tömegekben a csatamezőre, hanem épp ellenkezőleg: el kellett bújni az ellenség elől.

„A szakírók mindig az angol-búr háborút és az orosz-japán háborút emlegetik, mikor feltűnt a stratégáknak, hogy olyan egyenruhára van szükség, ami kevésbé feltűnő. Addig a ruhák színvilágának több összetevője volt: a kék azért volt népszerű, mert indigóval festették, a piros ruhákat pedig buzérgyökérből készítették el. Mikor a napóleoni háborúk idején bevezették a kontinentális zárlatot, nem tudták behozni a kék indigót Indiából, így nem volt kék anyag. Éppen ezért egy időre átruházták fehérbe a francia gyalogezredeket, amíg megint nem sikerül kék anyagot csinálni. Azért is voltak fontosak ezek a színek, mert a kézzel vezérelt csaták időszakában nem volt más lehetőség a kommunikációra, fel kellett ismerni a saját seregeiket. Hozzájárult ehhez az is, hogy ekkor még füstös lőport használtak, tehát a csatatereken nagy füst uralkodott. Ezért alakultak ki a jellegzetes színek: a pirosat az angolok, a kéket a franciák, a fehéret az osztrákok használták”, mondja Baczoni Tamás.

A váltás következtében eltűntek a színes és díszes egyenruhák, helyükbe a rejtő színű egyenruha lépett.

A bőrből készült öveket, szíjakat már nem festették le csillogó fekete fedéssel. A lovasság viszont így is színes egyenruhában vonult a frontra 1914-ben (igen hamar beszüntették hát a piros nadrágot, amelyet a szürke szín követett).

A 19. század végére a legtöbb sereg már a kék és a szürke valamilyen árnyalatát hordta magán – csupán az angolok tartották meg a piros színt.

„A búr és az orosz-japán háború tapasztalatai tehát azt mutatták, szükség van valamilyen terepszínű ruhára. Kétfelé vált a világ ekkor: az egyik része a szürkére szavazott (Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia), a másik pedig a keki színre váltott – például az angolok, az oroszok és az amerikaiak”, mondja a főmuzeológus.

Az I. világháború –tehát az első tömeges gépi háború igazolta a tapasztalatokat. Formájában egyszerűsödött az egyenruházat és megjelentek olyan kiegészítő elemek, amik korábban ilyen formában nem voltak ismertek, például a rohamsisak (ami ugyan új találmány volt, de eredete visszavezethető a középkorba), a színes ruhák pedig végleg eltűntek, illetve a díszalakulatok ruhatárában maradtak.

Az 1918-19-es forradalmakban a katonák továbbra is a tábori szürke egyenruhát viselték, különböző kiegészítőkkel, jelvényekkel (az 1919-es kommunista hatalomátvétel után a vörös csillagos jelvényeket viselték).

„A háború után Magyarországon áttértek a keki színű egyenruhákra”, mondja Baczoni Tamás. „Egyrészt szakítani akartak a monarchiás hagyományokkal, másrészt, mivel a Nemzeti Hadsereg Szegeden szerveződött, ahol gyarmati franciák tartózkodtak - mi pedig a franciáktól kaptunk ruhaanyagot -, ez lett az alap egyenruha, később pedig Angliából rendelt posztót a Kincstár. Ismét feltűnik az ívelt zsebfedős szabás, amelyet úgy magyarosítanak, hogy a galléron lesz egy sújtás, a gombokon pedig a Szent Korona lesz látható. Az I. világháború előtt, mikor bevezetik a rejtő színű egyenruhákat, a parádés ruhák ugyan megmaradnak, de csak díszben hordják. A háború után kompromisszum születik: egyrészt az ország gazdasági teljesítőképessége sem teszi lehetővé, másrészt pedig a trend az, hogy olyan ruhája legyen a katonának, ami alkalmas parádéra is és háborúba is. Így alakul tehát ki, hogy a rejtett gombolást nyílt gombolásra cserélik, aminek persze hátulütői is vannak: a rejtett gombolás nem akad be, valamint lehet benne kúszni.”

Visszahozták az atillát is, ám költségei miatt nem volt népszerű, ezért a 30-as évek elején kivonták a rendszerből. A húszas, harmincas években állógallért kapott az egyenruha, majd elkezdtek a katonai szakírók arról cikkezni, hogy elavult, kényelmetlen (plusz nyakszegélyt is kellett hozzá hordani) és alkalmatlan, így 1939-ben bevezették a lehajtott gallért.

A második világháborúban kiderült, hogy ez a ruha sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, hiszen ez a háború már nem is gépi, hanem inkább gépesített mozgóháború volt. Újfajta modern egyenruhákra volt hát szükség: a katonai egyenruha hagyományos anyaga évszázadokon keresztül a posztó volt, ám ekkoriban kezdenek áttérni modernebb anyagokra, megjelenik a modernebb szabás is és elterjednek a tereptarka ruhák.

„Az első világháború alatt már mesterlövészek saját maguknak készítettek ilyen típusú ruházatot - ebből merítették az ötletet, hogy iparilag állítsák elő a tereptarka uniformist”, mondja Baczoni Tamás. „Eredetileg csak plusz ruhának szánták a rendes egyenruha fölé, elsősorban mesterlövészeknek, felderítőknek, ejtőernyősöknek. A Waffen-SS viselt már ilyen egyenruhát. Az első álcaruhák általában kezeslábasok vagy köpeny voltak és ez volt az első olyan ruha, amit már önmagában is lehetett hordani, ugyanakkor hidegebb időben a rendes ruha felé is fel lehet venni. Ez az ősapja tehát az össze mai katonai öltözetnek”, teszi hozzá az őrnagy.

A II. világháború hatalmas mértékben megváltoztatta a katonák külsejét: szinte minden dísz eltűnt, és a totális háború a végletekig leegyszerűsítette az egyenruhát. Megjelentek a modern harctéri uniformisok (az álcázó ruhák és a téli paplanruhák) is, de ezek a kellő anyagi és ipari háttér hiánya, valamint a konzervatív hadvezetés miatt nem terjedtek el.

A második világháború után a terepszínek háttérbe kerültek. Visszatérnek a posztóhoz, a tiszteknek és tiszthelyetteseknek pedig fazonos ruhát vezetnek be, amit nyakkendővel, inggel lehet viselni.

Az új ruházat részben a Horthy-korszak repülő-uniformis tradícióit tartotta szem előtt és utalt a politikai vezetés angolszász kapcsolataira is.

1949-ben új egyenruhát vezettek be, amely már hasonló volt a szovjet mintához: a zubbonyok ismét zártnyakúvá változtak – a nyakkendős viseletet túlságosan polgáriasnak ítélték–, a tányérsapkák tányérrésze kisebb lett, a váll-lapok pedig szélesebbek lettek. A Kossuth-címeres gombokat felváltották a Népköztársaság új címerével, a Rákosi-címerrel, a hatágú rendfokozatjelző csillagokat pedig ötágúakra cserélték.

Később bevezették a tábornoki díszruhát, a „Balaton-kék” ruhát szovjet mintára: „ Ez egy állatorvosi lónak tekinthető torzszülött volt, mivel a jellegzetes szovjet formát próbálták magyar elemekkel ellátni. Ezt összesen két díszszemlén viselték a tábornokok, majd soha többet nem vették fel, mivel nem nyerte meg a tetszést.

A tisztek a szintén szovjet tisztekéhez hasonló „Sztálin-zubbonyt” viseltek, amelyek alsó zseb nélküliek voltak, és két bevágott zsebbel voltak ellátva. Rendfokozati jelzéseiket is le kellet cserélniük (két év leforgása alatt harmadszorra), mégpedig új, ötszögletű, széles szovjet váll-lapokra.

Mindezt modernizálták az egész Kádár-korfolyamán: eltűntek a fegyvernemi színek, a hatvanas években megjelent a jellegzetes zöld gyakorlóruha, kialakultak a tiszti ruházat különféle formái, valamint megjelent a női egyenruha. A forradalom napjaiban feltűnt Bocskai-sapkákat 1958-tól megszüntették, az új egyenruhához ismét tányérsapkát húztak a katonák fejükre.

A vietnámi háborúban az amerikai hadsereg ismét előveszi a terepszínt amely olyannyira elterjed, hogy ma már szinte alig találunk egyszínű egyenruhát viselő hadsereget.

„A terepszín arra szolgált, hogy elrejtse viselőjét. Ma már erre nincs szükség: a katonák napjainkban városi környezetben tevékenykednek. A terepszín mára inkább nemzeti hovatartozást mutat. Látszólag nincs különbség, de a szakértő szem felismeri a különböző nemzetiségeket, persze, ezeket kombinálják a megfelelő kiegészítő jelvényekkel. Minden egyenruhának megvannak az éghajlati sajátosságai: létezik külön sivatagi egyenruha, most pedig a legújabb trend az ezredforduló óta a digitális terepszín minta, amit számítógéppel terveznek meg. Az amerikaiak azzal is kísérleteztek, hogy bevezették az Army Combat Uniform-nak nevezett egyenruhát- ez szürkés és mindenhol viselhető”, mondja Baczoni Tamás.

A vietnami háború tapasztalatai után a világszerte elterjedő terepszínű gyakorlóruházat a Magyar Néphadseregben is megjelent. Előbb terepszínű esővédő ruházatot, álcázó kezeslábast, hálózsák-huzatot rendszeresítettek, majd 1987-ben az ejtőernyősök és a repülőszerelők terepszínű gyakorlóruhát, az ejtőernyősök és a hadihajósok zöld barett sapkát kaptak.

Az új ruha visszatért a hagyományokhoz, hiszen a fekete pantalló, mint társasági viselet még a monarchiában és a Horthy korszakban is létezett, csak később megszűntették, mint fasiszta csökevényt. Visszahozták az ívelt zsebfedőt is, a nyitott gallér megmaradt. Maradt a zakó-szabás, a gallérra felkerültek a rendfokozatok és tányérsapkát vezettek be, a tiszthelyettesek Bocskai-sapkát kaptak, és bevezették a négyszínnyomású tereptarkát - ami ma is létezik.

Tervezték nagytársasági egyenruha bevezetését is, erre azonban végül nem került sor, mivel állítólag a sötétbarna nem tetszett Antall József miniszterelnöknek. Köznapi ruházatként megmaradtak a régi egyenruhák, ezeken csak a jelvényeket, díszítéseket cserélték ki.

A modernizált gyakorlóruházat első változata ugyan még olívzöld színben készült, de mire használatba került a kilencvenes évek közepétől, már terepszínű anyagból varrták. A szakemberek az addigi háromszínnyomású magyar terepszín-mintát mellőzték és angolszász mintára alapján egy új, négyszínnyomású terepszín-mintázatot fejlesztettek ki a NATO függvényében.

Az iraki békemisszió, valamint az afganisztáni ISAF-misszióban való részvétel következtében szükségessé vált a sivatagi gyakorlóruha beszerzése.

Először kiadták az amerikai hadsereg háromszínnyomású sivatagi alapanyagából készített átmeneti egyenruhát, 2004 novemberétől viszont bevezették a magyar fejlesztésű, négyszínnyomású sivatagi terepszínű anyagból készült egyenruhákat. Az eddigi pamut alapanyagú gyakorlóruházatot fokozatosan felváltotta a missziókban bevált műszál és pamut alapanyagokból készült ruházat. 2001-ben a tányérsapkát is eltörölték, mint posztkommunista csökevényt és Bocskai-sapkát vezettek be helyette. „További változás, hogy a rendfokozatokat tépőzárral lehet felhelyezni”, hangsúlyozza Baczoni Tamás.

Tervezik továbbá bevezetni a polár bélést a gyakorló pulóver helyett, és folyamatban van az új köznapi pulóver korszerűsítése is. „Azt is szem előtt tartjuk, hogy színben és anyagban is harmonizáljon”, mondta a vezérőrnagy, aki hozzátette: „A háromnegyedes és négynegyedes ballon már csapatpróbán van, valamint téli alsót tervezünk rendszerbe állítani. A bakancs már rendszeresítve van -létezik nyári és sivatagai viselet-, amellyel majd javítjuk a komfortérzetet”, tette hozzá.

  forrás: honvedelem.hu