Muriel Spark

Az ócskapiacon


 
Hajdanvolt ifjúságomban, nyár derekán egyszer szénakazal tetején heverésztünk pajtásaimmal, és én egy gombostűre bukkantam. Akkoriban már jó pár éve sejtettem, hogy más vagyok, mint a többiek, és ez a gombostű-história most beszédesen bizonyította e meggyőződésemet a nagyközönség — nevezetesen George, Skinny és Kathleen — szemében is. Számba kaptam hüvelykujjamat, mert amikor lustán belebújtattam kezemet a széna közé, épp abba fúródott a tű.
Mire valamennyien magunkhoz tértünk, George megjegyezte: — Hüvelykujj a pudingba: Rajta ragadt a szilva!
Mi meg gurultunk a nevetéstől.
A tű elég mélyen beleékelődött hüvelyk ujjam begyébe, és az apró szúrásból kis vörös folyó fakadt. Hogy további mulatságnak híja ne legyen, George szükségesnek látta hozzátenni: — Véres lábnyomok a levegőben…!
Bruhaha, hemperegtünk a skót határvidéki forró délutánban. Soha többé olyan ifjú nem lesz már a lelkem. Ez jár az eszemben, valahányszor régi írások közt kotorászok, és kezembe kerül az a fénykép, Skinny, Kathleen meg én a szénakazal tetején. Skinny épp akkor ért végére a gombostű-epizód filozófiai elemzésének.
— Pusztán ésszel ilyet nem lehet csinálni. Eszed ugyan nincs is sok, de szerencsés jószág vagy.
Valamennyien egyetértettek abban, hogy a gombostű kiváltságos szerencsét jelent. És mivel a beszélgetés komolyra fordult, George kijelentette:
— Csinálok egy felvételt.
Zsebkendőmet ujjam köré csavartam, és rendbe szedtem magam. George felnézett a fényképezőgépről, a levegőbe mutatott, és elrikkantotta magát:
— Oda nézzetek! Egér!
Kathleen visított, én is visítottam, bár persze tudtuk mind a ketten, hogy egérről szó sincs. De ez is csak ok volt az újabb bruhahára. Végül hárman takaros kis csoportot alkottunk, és George elkattintotta a gépet. Nagyon szépek vagyunk a képen, és isteni jó nap volt az akkor, de azért nem szeretném még egyszer végigélni. Mert akkortól fogva Gombostű lett a nevem.
 
Nemrégiben egy szombat délelőtt a Portobello úti ócskapiacon őgyelegtem, a keskeny járdán átfurakodtam a vásárlók tömege között, és akkor megpillantottam egy asszonyt. Szikkadt, gondterhelt, jómódú nő volt, sovány, csak a mellét pócolta olyan magasra, mint a galamboké. Kis híján öt éve nem láttam. Mennyire megváltozott! De azért felismertem Kathleen barátnőmet; arca már töredezett, vonásai kiéleződtek, mint ahogy gyakran látni korukhoz képest öreg arcokon, Mikor utoljára láttam, közel öt éve, Kathleen épp harmincesztendős volt, és így beszélt:
— Teljesen elrondultam. Családi vonás, Lánynak szépek vagyunk, de hamar hervadunk. A bőrünk kiszikkad, az orrunk akár a madárcsőr.
Csöndben álltam ott a tömegben és néztem. Mint hamarosan kiderül majd, nem voltam abban a helyzetben, hogy megszólíthattam volna Kathleent. Figyeltem, amint ismert mohóságával tolakszik bódétól bódéig. Mindig szerette az antik ékszert, és az alkalmi vételek nagy híve volt. Vajon miért nem láttam eddig az ócskapiacon, szokásos szombat délelőtti őgyelgéseim során? Hosszú, merev, gacsos ujjaival beletúrt az ónix, holdkő és arany brossok és függők tömegébe, és kiemelt egy jáspisköves gyűrűt.
— Mit szólsz ehhez? — kérdezte.
Akkor láttam csak, kivel van. Félig-meddig már észrevettem néhány lépéssel mögötte azt a nagydarab embert, de most alaposabban szemügyre vettem.
— Valódinak látszik — mondta. — Mit kérnek érte?
— Mit kér érte? — fordult az árushoz Kathleen.
Jól megnéztem Kathleen kísérőjét. A férje volt. A szakálla nem volt ismerős, de mögötte felismertem az óriási szájat, az érzéki ajkakat, a szüntelen elérzékenyüléstől csillogó nagy barna szemet.
Kathleenhez nem szólhattam, de hirtelen sugallat hatására halkan azt mondtam:
— Helló, George.
A nagydarab ember a hang irányába fordult. Nagy volt a tömeg — de aztán mégis észrevett.
— Helló, George — mondtam újra.
Kathleen régi szokása szerint már alkudott az árussal a jáspisköves gyűrűre. George egyre csak bámult rám, nagy szája kicsit elnyílt, hogy a szakáll-bajusz rengetegben vörös ajkak között fehér fogakat pillantottam meg.
— Atyaúristen! — mondta George.
— Mi baj? — kérdezte Kathleen.
— Helló, George — mondtam erre megint, ezúttal hangosabban és derűsen.
— Odanézz!— mondta George. — Nézz csak oda, ki van ott, a gyümölcsösbódénál!
Kathleen nézett, de nem látott.
— Ki az? — kérdezte türelmetlenül.
— Gombostű — mondta George. — Azt mondta: „Halló, George.”
— Gombostű!— mondta Kathleen. — Miket beszélsz! Mármint régi barátnőnk, Gombostű, aki…
— Igen. Ott van. Atyaúristen!
Rém rosszul érezhette magát, pedig igazán nagyon barátságosan köszöntöttem az imént.
— Még csak nem is hasonlít itt senki szegény Gombostűhöz — mondta Kathleen, és mereven nézte George-ot. Láttam, aggódik.
George egyenesen rám mutatott, — Ott. Nem látod? Mondom, hogy Gombostű az!
— George, neked valami bajod van. Úristen, hiszen te hallucinálsz. Azonnal hazamegyünk. Gombostű nincs itt. Te is nagyon jól tudod, hogy Gombostű meghalt.
 
Tartozom a magyarázattal, hogy közel öt évvel azelőtt elköltöztem a másvilágra. De azért ezt a világot sem hagytam itt egészen. Annyi minden tennivaló marad, amit a végrendeleti végrehajtó nem intéz el rendesen. Papírokat átnézni, még ha a végrendeleti végrehajtó eltépte is. Az élet megy tovább, rengeteg a dolog, persze vasárnapok és hivatalos ünnepek kivételével, és eleinte az embernek egyáltalán nem csökken az érdeklődése. Szombat délelőttönként viszont kikapcsolódom. Ha esik, fel-alá járkálok a Woolworth áruházban, mint amikor még ifjú voltam és látható. Annyi minden hever a pultokon, és most végre kedvemre turkálhatok, méghozzá — mint jelenlegi helyzetemhez illik tökéletes elfogulatlansággal. Arckrém és fogpaszta, fésű, zsebkendő, kesztyű, habkönnyű virágos sálak, levélpapír, ceruza, púder és narancslé, csavarhúzók, szegek, festékes tégelyek, ragasztó és baracklekvár; mindig szerettem nézegetni, hát még most, hogy semmi szükségem rájuk. Ha szép idő van szombaton, inkább kimegyek a Portobello úti ócskapiacra, ahol annyit kószáltunk Kathleennel valamikor. Az árusok portékája nemigen változott. Itt egy gyümölcsösbódé, amott műselyemblúzok, harsány kék és ordító mályvaszín, ezüst tálak, tálcák, teáskannák, számtalanszor gazdát cseréltek már, tisztes polgári otthonokból kereskedőkhöz kerültek, onnan az új lakásokba, papírmasé házikókba, aztán vissza megint a bódékba, az árusakhoz; György-kori kanalak, gyűrűk, türkiz fülönfüggők, opál fülönfüggők, igaz szeretők szívét utánzó foglalatban, varródobozkák elefántcsontra festett miniatűr női képmással, ezüst burnótszelencék achátkő berakással.
Olykor-olykor, ha úgy adódik, szombat reggeleken katolikus Kathleen barátnőm misét mondat lelki üdvösségemért, én pedig ilyenkor, hogy úgy mondjam, megjelenek a templomban. De szombatonként többnyire azzal szórakozom, hogy ott őgyelgek a tülekedő tömegben, amint ünnepélyes arccal turkálnak céltalan lomok között, pedig küszöbön áll már az ő örökkévalóságuk is, tolakodnak a pultok előtt, bódék között, alkusznak, vesznek, lopnak, fogdosnak és sóhajtoznak, és kikerekedett szemmel bámulják a sokféle portékát. Hallom, amint csilingel a kassza, hallom, amint csendül a pénz, és folyik a szó, és követelőznek a gyerekek.
Hát így kerültem a Portobello úti ócskapiacra azon a szombat délelőttön is, amikor megláttam Kathleent és George-ot. Nem szóltam volna, ha nem támad sugallatom. igen, mostanában például ezt sem tudok — mármint beszélni. Csak ha sugallatom támad. És sajátos módon, azon a délelőttön, amikor megszólaltam, egy egészen kicsikét látható is voltam. Szegény George szempontjából bizonyára olyan volt, mintha kísértetet látna, aki ott lebeg a gyümölcsösbódénál, és egyre csak azt mondja: — Helló, George.
 
Mikor úgynevezett neveltetésünk, már amennyit fenn Északon egyáltalán szerezhettünk, befejeződött, lassan valamennyiünket Londonba küldtek vagy hívtak. John Skinner, akit Skinnynek becéztünk, archeológiát hallgatott, George a nagybátyja dohányfarmjára készült, Kathleen gazdag rokonaihoz, hátramozdítónak egyikük mayfairi kalapszalonjába. Nemsokára én is Londonba mentem, hogy megismerjem az életet, az volt ugyanis az ambícióm, hogy az életről fogok írni, de először még meg kellett ismernem,
— Nekünk össze kell tartanunk — mondogatta gyakran George, szokott érzelmes módján. Mindig attól rettegett, hogy nem törődnek vele. A jelek szerint négyen négyfelé fogunk szóródni, és George nem bízott abban, hogy nem felejtjük el.
Ahogy közeledett a nap, mikor útnak kellett indulnia nagybátyja afrikai dohányfarmjára, azt mondta:
— Nem szakadhat meg négyünk között a kapcsolat.
És búcsúzáskor külön-külön mindegyikünkhöz így szólt:
— Rendszeresen írok majd, havonta egyszer. Nem szabad elszakadnunk... Gondolj a régi szép időkre! — Három kópiát csináltatott a szénakazlas képből, és mindegyiknek ezt írta a hátára: „Készítette George, azon a napon, amikor Gombostű megtalálta a gombostűt”, és mindhármunknak ajándékozott egyet. Azt hiszem, szívünk mélyén valamennyien azt kívántuk, bárcsak George szíve egy kicsikét kérgesebb volna.
Élő koromban ide-oda sodródtam, tervszerűtlenül. Barátaim nemigen tudták követni életem logikáját. Közönséges emberi számítás szerint már rég éhen kellett volna halnom, de erre végül nem került sor. Persze nem éltem meg, hogy írhattam volna az életről, ahogy terveztem valamikor. Minden bizonnyal ez késztetett arra, hogy ilyen szokatlan körülmények között pótoljam az elmulasztottakat.
Közel három hónapig apró gyerekeket tanítottam egy kensingtoni magánintézetben. Nemigen tudtam mit csinálni velük, de meglehetősen lekötött az, hogy izgága kisfiúkat kísértem vécére, és a kislányokkal közöltem, hogy zsebkendő is van a világon. Ezután a téli szünidőben Londonban éltem fel szerény tőkémet, aztán pedig találtam a moziban egy gyémánt karperecet, amiért ötven font jutalmat kaptam. Mire ez is elfogyott, elszerződtem egy reklámszakemberhez, beszédeket írtam nagystílű iparbárók használatára, mely foglalkozásomban az idézetek szótára kiváló segítségemre szolgált. Hát így éltem. Eljegyeztettem magam Skinnyvel, de aztán valami kis örökség szállt rám, és abból megéltem egy félévig. Így aztán ráébredtem, hogy mégsem szerelem annyira Skinnyt, és visszaadtam a gyűrűjét.
De mégis Skinny révén kerültem Afrikába. Egy kutatócsoporttal Salamon király bányáit vizsgálták, a régi Ophir, ma Beira kikötőtől Portugál-Kelet-Afrikán és Dél-Rhodesián át a hatalmas Zimbabwe dzsungelvárosig húzódó ősi maradványokat. Zimbabwe templomfalai ma is állnak, egy ősi és szent hegy lábánál, ahol a civilizáció szemetje szétszóródik a környező rhodesiai pusztaságban. Amolyan titkárnőféleként kísértem el a kutatócsoportot. Skinny jótállt értem, fizette az útiköltségemet és e cselekedetével mintegy szentesítette hányatott életvitelemet habár szavaiban elítélte. Az efféle élet rendszerint kihozza az embereket a sodrukból; ők minden reggel elmennek dolgozni, ügyintéznek, rendelkeznek, verik az írógépüket, évente két-három hét szabadságot kapnak, és dühíti őket, ha valaki szemmel láthatólag ügyet sem vet a rendes életre, és mégsem fordul fel, sőt: nemhogy éhen pusztulna, még szerencséje is akad, az ő szavukkal élve. Mikor visszaadtam a gyűrűt, Skinny nagy előadást tartott nekem ezekről a dolgokról, de azért csak elvitt Afrikába, mert biztosan tudta, hogy pár hónapon belül úgyis otthagyom a csoportot.
Már néhány hete ott voltunk, amikor végre kezdtünk George után érdeklődni: körülbelül négyszáz mérföldnyire északra gazdálkodott. Terveinket annak idején nem említettük neki.
— Ha George megtudja, hogy a környékére készülünk, első héten ott lesz a nyakunkon. Végtére nem szórakozni megyünk — mondta akkor Skinny.
Mielőtt elutaztunk, Kathleen így szólt: — Mondjátok meg George-nak, hogy csókoltatom, és azt is mondjátok meg neki,
hogy ne küldözgessen hülye sürgönyöket, ha nem felelek rögtön a leveleire. Mondjátok meg neki, hogy nagyon leköt a kalapszalon meg a báli idény. Igazán, azt lehetne hinni, hogy nincs neki se kutyája, se macskája, úgy rászáll az emberre.
Első, a zimbabwei romok megközelítésére alkalmas állomáshelyünk Fort Victoria volt. Ott érdeklődtünk George felől.
Nyilvánvaló volt, hogy se kutyája, se macskája. Azt még csak elnézték neki az öregebb telepesek, hogy — mint megtudtuk — egy félvér nővel állt össze, de amiatt már iszonyatosan acsarkodtak rá, hogy szakszerűtlenül és valamiféle rejtélyes úton-módon állítólag fehérellenesen termeszti a dohányt. Képtelenek voltunk rájönni, hogyan lehetséges, hogy George dohánytermesztés eljárása következtében a bennszülötteknek fejükbe száll a dicsőség, de hát ezt állították az öregebb telepesek. Az újabb bevándorlók szerint meg George emberkerülő, no és hát természetesen, közölték, amióta összeállt azzal a n***er perszónával, társadalmilag lehetetlenné tette magát.
Persze azért idővel meglátogattuk George-ot, mert fuvarlehetőségünk adódott: a csoportból egypáran északra készültek nagyvadat lőni. George Rhodesiában értesült jövetelünkről, és örült ugyan, sőt, azt lehet mondani, megkönnyebbült, amikor találkoztunk, mégis, az első órában a mogorvaság politikáját űzte.
— Csak meg akartunk lepni, George.
— Honnan gondolhattuk volna, hogy hallottad, hogy itt vagyunk, George? Úgy látszik, itt gyorsabban terjed a hír, mint a fény, George.
— Igazán, úgy szerettünk volna meglepni, George.
Addig ajnároztuk, addig George-oztuk, amíg végre így nyilatkozott:
— Hát mondhatom, örülök, hogy itt vagytok. Most már csak Kathleen hiányzik. Nekünk igazán össze kell tartanunk. Csak legyetek egy darabig egy ilyen helyen, majd megtudjátok ti is, hogy nincs jobb dolog, mint régi barátokkal összejönni.
Megmutatta a szárítópajtáit. Megmutatta a bekerített legelőt, ahol egy lovat meg egy zebrakancát próbált párosítani. A két állat vidáman nyargalászott, de ügyet sem vetettek egymásra.
— Pedig volt már ilyesmire példa — mondta George. — Kitűnő keresztezés, erős, formás állat, eszesebb az öszvérnél és teherbíróbb, mint a ló. De hát ezek itt ketten, úgy látszik, nem állhatják egymást.
Aztán kicsit később azt mondta: — Gyertek be, iszunk valamit, és megismerkedtek Matildával.
A hórihorgas asszony bőre sötétbarna volt, válla görnyedt, melle horpadt, és a háziszolgákkal kurtán beszélt. Nyájasan társalogtunk a verandán a vacsora előtti ital fölött, de George undoknak bizonyult. Ki tudja, miért, csepülni kezdett, amiért felbontottam az eljegyzést Skinnyvel, azt mondta, igazán disznóság ez tőlem a régi szép idők után. Akkor Matildával kezdtem beszélgetni. Bizonyára jól ismeri az országot, mondtam,
— Nem — felelte Matilda —‚ nekem nagyon jó életem volt. Nem dolgoztam én, nem. Nem vándoroltam én innen oda, innen oda, mint a közönséges lányok. — Minden szótagot egyformán hangsúlyozott.
— Apja fehér köztisztasági tisztviselő volt Natalban — magyarázta George. — Matilda jó nevelést kapott, nem úgy, mint a többi színes lány, ezt tudnotok kell.
Mindent egybevéve George úgy bánt vele, mint a cselédjével. Körülbelül négyhónapos állapotos lehetett, de azért George szüntelenül ugráltatta, hozd ezt, hozd azt. Többek között: szappant. George ugyanis maga főzte a pipereszappant, és nagy büszkén mutogatta; még a receptjét is elmondta, de én sürgősen elfelejtettem; világéletemben bolondja voltam a jó szappannak, a George-énak meg brillantinszaga volt, és úgy éreztem, piszkos lennék tőle.
— Maga barnul? — fordult hozzám Matilda.
— Azt kérdi, lesülsz-e a napon — tolmácsolta George.
— Nem, csak szeplős leszek.
— Sógornőm is szeplős.
Több szavát nem hallottuk, és ezután már nem is láttuk többé Matildát.
 
Pár hónap mulya azt mondtam Skinnynek:
— Kész, elegem volt a markotányos-életből.
Nem csodálkozott, hogy otthagyom a tábort, csak nem tetszett neki a mód, ahogy közöltem elhatározásomat. Erényes pillantást vetett rám:
— Micsoda kifejezéseket használsz! Hazamégy Angliába, vagy itt maradsz?
— Maradok még egy kicsikét.
— Hát csak ne mászkálj el nagyon messzire.
Megéltem a honoráriumból, amit egy helyi hetilap pletykarovatának irt cikkeimért kaptam, de persze én nem így akartam az életről írni. Barátom sok akadt, több is, mint szerettem volna, alighogy otthagytam Skinny exkluzív kis archeológus bandáját. Dicsfényként övezett a tény, hogy nemrég jöttem Angliából, és hogy az életre vagyok kíváncsi. George-dzsal már csak egyszer találkoztam, egy bulawayói szállodában. Hideg italokat ittunk, és a háborúról beszélgettünk. Skinny csoportja akkoriban épp azon tanakodott, maradjanak-e, vagy utazzanak haza. Kutatómunkájuk izgalmas szakaszába érkezett, és ha néha ellátogattam Zimbabwéba, Skinny mindig elvitt este, holdfénynél a templom romjai közé, és erősen igyekezett, hogy velem is megláttassa a föníciai fantomok lebbenő árnyát a falakon. Foglalkoztam a gondolattal, hogy hozzámegyek Skinnyhez; majd ha befejezte tanulmányait, esetleg, gondoltam. A csontjainkat is átjárta a láthatáron sötétlő háború: erről beszéltem George-nak, amint ott ültünk a hotel verandáján, és a napfényes, ragyogó júliusi télben hideg italokat szopogattunk.
George Skinnyvel való kapcsolatomat firtatta. Vagy fél órája nyaggatott már, és amikor végre azt mondtam: — Kissé agresszív vagy, George — csak akkor hagyta abba. Egészen elérzékenyült. — Akár lesz háború, akár nem, én innen lelépek — mondta.
— Rosszul hat rád a meleg — mondtam erre.
— Lelépek, le én. Egy vagyont vesztettem a dohányon. A nagybátyám nem hagy békén. A többi nyavalyás ültetvényes az oka; ha egyszer az ember magára haragítja őket, kész, vége ebben a határtalan országban.
— Matildával mi lesz? — tudakoltam.
— Nem lesz vele semmi baj. Millió rokona van,
Már hallottam a kislányukról. Koromfekete, azt mesélték, és az arca szakasztott a George-é. Amellett állítólag úton van már a következő is.
— És a gyerek?
Erre nem felelt. Újabb italt hozatott, aztán sokáig kavargatta. — Mért nem hívtál meg a huszonegyedik születésnapodra?
— kérdezte végül.
— De hiszen nem is volt semmi különös, George. Csak magunk között voltunk, egypáran, ittunk szép csöndesen, George, csak Skinny meg az öreg professzorok meg két asszony meg én, George.
— Meg sem hívtál a huszonegyedik születésnapodra — mondta. — Kathleen rendszeresen ír.
Ez nem volt igaz. Kathleen elég gyakran írt nekem, és ilyenkor megkért: „Ne mondd el George-nak, hogy levelet kaptál tőlem, mert akkor elvárja, hogy neki is írjak, és pillanatnyilag sem időm, sem kedvem nincs hozzá.”
— Nektek semmi érzéketek a régi barátsághoz — mondta George. — Se neked, se Skinnynek.
— Jaj, igazán, George!
— Emlékezz csak, milyen szép volt. Milyen szép, istenem. — George nagy, barna szeme nedvesen ragyogott.
— Mennem kell — mondtam.
— Légy szíves, ne menj még. Ne hagyj most itt. Akarok neked mondani valamit.
— Valami szépet? — raktam fel arcomra egy bájmosolyt. George csak ezt a stílust érti.
— Nem is tudod, milyen szerencsés vagy te — mondta George.
— Hogyhogy? — kérdeztem. Néha meglehetősen unom, hogy állandóan a szerencsémet hánytorgatják. Nemegyszer megesett, amikor éppen hasztalanul próbáltam megírni az életet, kielégítő és tökéletes formában, hogy akármennyire szabadon éltem is, valósággal ketrecben éreztem magam, annyira vágyódtam az effajta kielégülés után. De nem ment, nem és nem, és tehetetlen dühömben valósággal mérget okádtam, és napokig megkeserítettem a magam életét is, meg Skinnyét, meg mindenki másét, aki történetesen az utamba került ilyenkor.
— Nincsenek kötelezettségeid — folytatta George. — Jössz, mész, kedvedre. Valami mindig adódik. Szabad vagy. Nem is tudod felmérni, milyen szerencsés vagy.
— Amennyivel te szabadabb vagy nálam — mondtam dühösen. — Ott a gazdag nagybácsid.
— Nem sokat törődik már velem. Megelégelte a dolgot.
— Akkor is, fiatal vagy. Na, mit akartál mondani, halljam.
— Titok — mondta George. — Emlékezz csak, mennyi titkunk volt valamikor.
— Az ám.
— Elárultad valaha a titkaimat?
— Jaj, igazán, George. — Valójában egyetlen árva titokra sem emlékeztem a számtalan tucatból, amit kis-iskolás korunktól fogva egymásra bíztunk.
— Hát szóval ez titok, tudod? Fogadd meg, hogy nem árulod el senkinek.
— Fogadom.
— Én megnősültem.
— Jaj, igazán, George? Kit vettél el?
— Matildát.
— De rémes! — Kiszaladt a számon, mire meggondoltam volna, de George szemmel láthatólag egyetértett velem.
— Hát igen, rémes, de hát mit tehettem volna?
— Kikérhetted volna a tanácsomat — mondtam fenségesen.
— Két évvel öregebb vagyok nálad. Nincs szükségem a tanácsaidra, Gombostű, te kis bestia.
— Hát akkor ne tarts igényt a részvétemre se.
— Finom kis barát vagy. Ennyi év után!
— Szegény George! — mondtam erre én.
— Ebben az országban három fehér férfi jut egy fehér nőre. Egy világtól távol élő ültetvényes sohasem lát fehér nőt, akit pedig lát, az rá se köp. Mit tehettem volna? Szükségem volt arra a nőre.
Majd felfordult a gyomrom. Elsősorban: a skót neveltetésem. Aztán meg utálom az ilyen ócska frázisokat. „Szükségem volt arra a nőre!” George kétszer is elmondta.
— Különben is, Matilda megkötötte magát, miután ti ott voltatok Skinnyvel. Van egypár jóakarója a Missziónál, szépen összepakolt, és átment hozzájuk.
— Mért nem engedted útjára?
— Utánamentem — mondta George. — Ragaszkodott hozzá, hogy vegyem el, hát elvettem.
— Akkor ez nem is igazi titok. Az ilyen vegyes házasság hamar kiderül.
— Arra én vigyáztam — mondta George, — Annyi józan eszem azért maradt, hogy elvittem Kongóba, ott házasodtunk össze. Matilda megígérte, hogy tartja a száját.
— Akkor sem teheted meg, hogy lelépsz, őt meg itthagyod.
— Én itt nem maradok tovább. Ki nem állhatom azt a nőt, és ki nem állhatom az egész országot. Tudtam én, mire jövök ki? Két év Afrikából, három hónap a nejemből — köszönöm, nekem ennyi elég volt.
— Elválsz?
— Nem. Matilda katolikus. Válásról hallani sem akar.
George egész szép iramban fogyasztotta a hideg italt, és én sem igen maradtam el mögötte. Barna szeme nedvesen fénylett, miközben elmesélte, hogyan írt szorult helyzetében a nagybácsinak. — Azt persze nem említettem, hogy összeházasodtunk, az már kicsit sok lett volna az öregúrnak. Vén megrögzött gyarmati, tele van előítélettel. Annyit mondtam csak, hogy van egy gyerekem, színes nő az anyja, most várja a másodikat, és a bácsikám tökéletesen megértette a helyzetemet. Pár héttel ezelőtt iderepült. Gondoskodott Matildáról, évjáradékot íratott rá, feltéve, ha őnagyságának nem jár el a szája.
— No és Matilda állja majd a szavát?
— Muszáj neki, másképp nem kapja meg a pénzt.
— De hát ha egyszer a feleséged, jogos követelésekkel léphet fel.
— Ha úgy lép fel, mint a feleségem, sokkal kisebb az esélye, hogy kap valamit. Matilda nagyon jól tudja, mit csinál, az a pénzsóvár dög. Tartja ő a száját, az biztos.
— Csak éppen nem tudsz újra házasodni, igaz, George?
— Hacsak Matilda meg nem hal. Bár olyan erős, minta bika.
— Hát igazán sajnállak, George.
— Kedves tőled — mondta ő. — De azért látom az orrodon, hogy nem helyesled a dolgot. Pedig még a bácsikám is megértett.
— Jaj, igazán, George, dehogyisnem értlek én. Egyedül voltál, gondolom.
— Még csak a huszonegyedik születésnapodra se hívtál meg. Ha kicsit kedvesebbek lettetek volna velem, te meg Skinny, soha nem vesztem el a fejem, soha nem veszem el azt a nőt.
— Te pedig nem hívtál meg az esküvődre.
— Kaján kis bestia vagy te, Gombostű. Bezzeg a régi szép időkben milyen aranyos voltál, mikor a vicces kis történeteidet mesélted!
— Mennem kell lassan — mondtam.
— El ne áruld a titkomat — kötötte a lelkemre George.
— Skinnynek elmondhatom? Biztos nagyon fog sajnálni, George.
— Nem mondhatod el senkinek. Fogadd meg, hogy titokban tartod.
— Fogadom — mondtam. Úgy éreztem, holmi kötelékfélét próbál rám erőszakolni ezzel a titokkal, aztán azt gondoltam, bizonyára nagyon egyedül van, nyugodtan megőrizhetem a titkát, igazán.
Közvetlenül a háború kitörése előtt tértem vissza Angliába Skinnyék csoportjával.
George-ot nem is láttam öt évvel ezelőtt bekövetkezett halálomig.
 
 
A háború után Skinny folytatta tanulmányait. Két vizsgája volt még hátra, másfél év kellett hozzá, és én azt gondoltam, majd ha végzett, hozzámegyek esetleg.
— Igazán jól járnál Skinnyvel — mondogatta Kathleen szombat délelőtti kirándulásainkon, mikor felkerestük a régiségkereskedéseket, ócskásbódékat.
Ő sem lett fiatalabb. Skóciában maradt kisszámú rokonságunk célozgatott rá, hogy ideje volna férjhez mennünk. Kathleen valamivel fiatalabb volt nálam, de sokkal öregebbnek látszott. Jól tudta, hogy egyre kevesebb az esélye, de akkoriban úgy gondoltam, nem nagyon törődik ilyesmivel. Az én szememben a Skinnyvel való házasság legfőbb vonzóereje a küszöbön álló mezopotámiai kutatóexpedíció volt. Hogy nagyobb kedvem legyen a frigyhez, Babilonról és Asszíriáról szóló könyveket olvastam; lehet, hogy Skinny is gyanított valamit, mert szüntelenül ellátott ilyen irányú olvasmányokkal, sőt még az ékírásos táblák megfejtésének titkaiba is be akart avatni.
Kathleent jobban érdekelte a házasság gondolata, mint sejtettem. Ő is, akárcsak én, elég sokat hányódott a háború alatt; egyszer volt egy vőlegénye is, amerikai tengerésztiszt, aki azután hősi halált halt. Kathleen most régiségkereskedést nyitott Lambeth-ben, szépen boldogult, Chelsea-ben lakott egy kis téren, mindamellett férjre, gyerekekre vágyott. Megállt minden egyes babakocsinál, amit a mamák kint hagytak az üzletek előtt.
— Swinburne, a költő is ezt csinálta — mondtam egyszer Kathleennek.
— Tényleg? Ő is szeretett volna gyereket?
— Nem hiszem. Csak kedvelte a kisbabákat.
Skinny utolsó vizsgája előtt megbetegedett, és Svájcba került szanatóriumba.
— Micsoda szerencse, hogy nem mentél hozzá — mondta Kathleen. — Még elkaptad volna a tébécét.
Micsoda szerencse. Milyen szerencsés is vagyok én... Folyton ezt dörgölte mindenki az orrom alá, a legkülönbözőbb alkalmakkor. Bár utáltam folyton ezt hallani, tudtam, hogy igazuk van, ha másképp is, mint ahogy gondolták. Igen kevés megerőltetéssel kerestem a kenyerem; könyvkritikákat írtam, Kathleennek intéztem egy-két dolgot, pár hónapig megint a reklámszakembernek dolgoztam, beszédeket gyártottam irodalomról, művészetről, életről, iparmágnások használatára. És arra vártam, hogy mikor írhatok már az életről, mert úgy éreztem, akkor leszek igazán szerencsés, akármikor lesz is. Addig pedig? Tudtam, burokban születtem, mindig megélek valamiből, és sokkal több a szabad időm, mint bárki másnak. Még azt is azén külön szerencsémnek tulajdonítottam, hogy miután áttértem a katolikus hitre, és megbérmáltak, a püspök éppen csak megérintette az arcomat, jelképes emlékeztetőül a keresztény hivő osztályrészéül ‚jutó szenvedésekre.
Kétszer látogattam meg Skinnyt a szanatóriumban töltött két éve során. Már majdnem teljesen meggyógyult, és pár hónapon belül, úgy remélte, hazaeresztik.
— Talán hozzámegyek Skinnyhez, ha rendbe jön — mondtam Kathleennek második látogatásom után.
— Határozd el magad, Gombostű, elég volt már ebből a talánból. Nem tudod te, mit csinálj jó dolgodban — dorgált Kathleen.
Öt éve volt ez, életem utolsó esztendejében. Igen összebarátkoztunk Kathleennel. Hetenként többször is együtt voltunk, és szokásos szombat délelőtti ócskapiaci kirándulásaink után gyakran kísértem el Kathleent a hétvégére nagynénje kenti házába.
Egy júniusinapon Kathleen felhívott: ebédeljünk együtt, valami érdekeset akar mesélni.
— Mit gondolsz, ki jött ma be az üzletbe?
— Na ki?
— George.
Voltaképpen mi már el is parentáltuk George-ot. Tíz éve nem kaptunk tőle levelet. A háború elején olyasmi jutott a fülünkbe, hogy éjszakai lokálja van Durhanban, de azóta nem hallottunk róla. Ha éppen kedvünk van, érdeklődhettünk volna utána.
Egyszer, amikor George-ról beszélgettünk, Kathleen azt mondta:
— Igazán írnom kellene szegény George-nak. De akkor biztos lelkesen válaszolna, és megint rendszeresen akarna levelezni.
— Nekünk igazán össze kell tartanunk — utánoztam George-ot.
— Szinte látom a szemrehányó nagy borjúszemét — mondta Kathleen.
— Talán felcsapott bennszülöttnek — vélte Skinny. — A csokoládészínű ágyasával meg egy tucat fekete gyerekkel.
— Az is lehet, hogy meghalt — mondta Kathleen.
Nem meséltem George házasságáról, sem a többi bizalmas közléséről, ott a bulawayói szállodában. Ahogy teltek-múltak az évek, már nem is emlegettük, csak nagy ritkán, mint aki a mi szempontunkból tulajdonképpen már nem is él.
Kathleen most izgatottan mesélt George felbukkanásáról. Feledve régi türelmetlenségét, lelkesen mondta:
— Isteni volt viszontlátni George-ot. Úgy láttam, jóbarátra van szüksége, úgy érzi, elhanyagolják, hogy kiesett az életből.
— Anya kell neki.
Kathleen nem hallotta meg szavaimban a gúnyt, — Pontosan ez a helyzet — bólintott. — Mindig is ez volt vele a baj, most már látom.
Úgy látszott, nagyon is hajlandó alaposan — és kedvező irányban — megváltoztatni George-ról alkotott véleményét. A délelőtt folyamán George mesélt Kathleennek durbani lokáljáról, meg a háború utáni vadászexpedícióiról. Kathleen elbeszéléséből kitűnt, hogy Matildát nem emlegette George. Meghízott, mesélte Kathleen, de jól illik hozzá.
Kíváncsi voltam erre az újfajta George-ra, de másnap Skóciába utaztam, úgyhogy végül csak szeptemberben láttam viszont, a halálom napján.
 
Míg Skóciában voltam, Kathleen leveleiből arra következtettem, hogy igen sokat van George-dzsal, kellemesnek találja a társaságát, gondoskodik róla. „Csodálkoznál, mennyit fejlődött”, írta Kathleen. A levelekből kitűnt, hogy George többnyire ott lebzsel Kathleen üzletében, „ez fontosság-érzetet kölcsönöz néki”, mint Kathleen anyailag kifejezte. George-nak is volt egy agg nénikéje Kentben, pár mérföldnyire lakott Kathleen nagynénjétől, úgyhogy szombatonként többnyire együtt utaztak le, és bebarangolták a vidéket.
— Majd meglátod, mennyire megváltozott — mondta Kathleen, mikor szeptemberben visszatértem Londonba. Szombat volt, aznap este kellett találkoznom George-dzsal. Kathleen nagynénje külföldre utazott, a cselédlány szabadságot kapott, én voltam hivatott Kathleennek társaságot szolgáltatni az üres házban.
George már néhány napja elutazott Kentbe. — Képzeld, segít a betakarításnál! — mesélte gyengéd mosollyal Kathleen.
Úgy terveztük, együtt utazunk le Kathleennel, de váratlan üzleti ügyei Londonban tartották. Megbeszéltük, hogy én kora délután már leutazom, és gondoskodom ennivalóról; Kathleen ugyanis meghívta George-ot is vacsorára.
— Hétre ott leszek én is — mondta Kathleen. — Nem bánod, hogy üres a ház? Én utálok üres házba megérkezni.
— Nagyon szeretem az üres házakat, — nyugtattam meg. Csakugyan így is éreztem, mikor megérkeztem. Sose volt még ilyen kellemes a ház. Hatalmas, György-korabeli lelkészlak volt, nyolcholdas parkban, a legtöbb szobát lezárták, a zsalukat beszegezték, a bútorokra porvédőt húztak, mert egyetlen szolgáló volt csak a házban. Felfedeztem, hogy nem is kell semmit bevásárolni, Kathleen nagynénje rengeteg finomságot hagyott otthon, és különböző cédulák fogadtak: „Kérlek, egyétek meg, mert elromlik. Hűtőszekrénybe is benézni!”, aztán: „Három éhes embernél elkél 2 palack vörös bor, keresd a fekete konyhaasztalon.” Akár a kincskereső-játék, olyan volt, ahogy sorra követtem a nyomra vezető jelzéseket a hűvös, néma házban. Egy üres ház, amiről azért tudja az ember, hogy nem lakatlan, igen békés és kellemes hely. Ahogy végigvándoroltam a le nem zárt szobákon, nyitogattam az ablakokat, és beeresztettem a sápadt szeptemberi levegőt, szinte úgy éreztem magam, mint a hazajáró lélek.
Nem kellett mást venni, csak tejet. Négyig vártam, mire végeznek a fejéssel, aztán elindultam a gyümölcsös mögötti két legelőn át a közeli tanyám, És ott, mikor a tehenesgazda átnyújtotta a teli üveget, egyszerre megláttam George-ot.
— Helló, George — mondtam.
— Gombostű! Hát te mit csinálsz itt?
— Tejet veszek.
— Én is. Nahát, örülök, hogy látlak, igazán.
Kifizettük a tejet, George meg azt mondta: — Elkísérlek egy kicsit. Nem megyek be, mert a nénikém nagyon várja a tejet a teájához. Kathleennel mi van?
— Londonban maradt, dolga van. Később jön, úgy hét óra tájban.
Átvágtunk az egyik legelőn. George útja itt balra vezetett, ki az országútra.
— Hát akkor este átjössz?— kérdeztem.
— Persze. Majd beszélgetünk a régi szép időkről.
— Nagyszerű — mondtam én.
De George tovább is csak velem tartott.
— Ide hallgass, Gombostű — mondta. — Beszélni akarok veled.
— Majd este beszélgetünk, George. A nénikéd biztos várja már a tejet. — Azon kaptam magam, hogy úgy beszélek vele, mint egy gyerekkel.
— Nem, én négyszemközt akarok veled beszélni. Most itt a jó alkalom.
Rátértünk a második legelőre. Azt reméltem, lesz még egy-két magányos órám az üres házban, és nem voltam nagyon kedves George-hoz.
— Oda nézz — szólalt meg hirtelen. — Látod azt a szénakazlat?
— Látom — mondtam, de oda se figyeltem.
— Üljünk le egy kicsit, beszélgessünk. Szeretnélek megint szénakazal tetején látni. Még megvan az a régi fénykép, emlékszel, amikor…
— A gombostűt találtam — mondtam gyorsan, hogy túlessünk rajta.
Egész jólesett megpihenni. A kazlat megbontották már, de azért elfészkelődtünk. A tejesüveget beástam a széna közé, hogy hidegen maradjon. George a magáét gondosan letette a földre, a kazal mellé.
— A nénikém szegény már nem a régi. Kicsit zavaros. Abszolút semmi időérzéke. Ha azt mondom, hogy tíz perce mentem el, azt is elhiszi.
Vihogtam, és végigmértem George-ot. Szétterült az arca, telt lett az ajka és széles, és olyan piros, amilyet férfinál nemigen látni. Barna szemében, úgy, mint régen, most is kimondatlan könyörgés csillogott.
— Szóval végre mégiscsak hozzámész Skinnyhez?
— Igazán nem tudom, George.
— Nem szép dolog, hogy az orránál fogva vezeted.
— Nem rád tartozik, Nagyon jól tudom, mit csinálok.
— Ugyan, ne mérgelődj már. Csak vicceltem. — Hogy bizonyítsa, felmarkolt egy csomó szénát, és meglegyintette vele az arcomat.
— Tudod — mondta aztán —‚ véleményem szerint, igazán nem viselkedtetek velem rendesen Rhodesiában.
— Jaj, igazán, George, annyi dolgunk volt. Meg még fiatalabbak is voltunk, minden érdekelt, mindenhova el akartunk menni. Különben is, hisz hozzád bármikor elmehettünk, George!
— Önző társaság — mondta
— Mennem kell, George. — Le akartam kászálódni a szénakazalról.
George visszahúzott. — Várjál, akarok neked mondani valamit.
— Oké, George, mondd csak.
— Először ígérd meg, hogy nem szólsz Kathleennek. Ő akarja veled közölni.
— Jól van. Megígérem.
— Feleségül veszem Kathleent.
— De hiszen neked van már feleséged!
Régi rhodesiai ismerőseimtől hallottam néha Matilda hírét. „George Fekete Asszonya”, így emlegették, de persze fogalmuk sem volt róla, hogy George elvette. Mint kiderült, Matilda egyáltalán nem járt rosszul; fényűzően öltözködött, soha egy szalmaszálat odébb nem tett, és általában rossz példával szolgálta környék jóravaló színes bőrű lányainak. A beszámolók értelmében Matilda George őrültségének élő példája volt.
— Én Kongóban esküdtem meg Matildával — mondta George.
— Akkor is bigámia — mondtam erre én.
Ettől a szótól fejébe szállta vér. Felmarkolt egy csomó szénát, mintha az arcomba akarná vágni, de aztán megfékezte indulatát és megint csak játékosan meglegyintett a szénával.
— Én azt hiszem, az a kongói házasság nem is érvényes — közölte George. — Legalábbis én nem tekintem annak.
— Ilyesmit nem lehet csinálni — mondtam.
— Szükségem van Kathleenre. Olyan rendes velem. Azt hiszem, minket egymásnak szánt az ég, Kathleent meg engem.
— Mennem kell — mondtam.
Rátérdelt a bokámra, hogy mozdulni sem tudtam. Ültem hát szótlanul, és a messziségbe bámultam. Megcsiklandozott egy szál szénával.
— Mosolyogj, Gombostű. Beszélgessünk úgy, mint a régi szép időkben!
— Nos?
— Senki sem tudja, hogy elvettem Matildát, csak te meg én. És Matilda. Ő befogja a száját, amíg a járadékát megkapja. A bácsikám megfelelő tőkét hagyott erre a célra, az ügyvédek gondoskodnak róla, hogy rendesen megkapja a pénzét.
— Mennem kell, George, eressz el.
— Megfogadtad, hogy nem árulod el a titkomat. Igenis megfogadtad.
— Igen. Megfogadtam.
— És most, hogy hozzámész Skinnyhez, igazán úgy lesz minden, ahogy elrendelte az ég. Már régen így kellett volna lennie, de hát — ilyen a fiatalság.
— Meg az élet — mondtam én.
— De most már minden rendbe jön, meglátod. Ugye nem árulod el a titkomat? Ugye nem? Megfogadtad! — Leszállt a lábamról. Kicsikét elhúzódtam tőle.
—    Ha Kathleen hozzád akar menni, közlöm vele, hogy van már feleséged.
— Képes volnál ilyen piszokságra, Gombostű? Ti boldogok lesztek Skinnyvel, hát csak nem akarsz az én boldogságom út..
— Kénytelen vagyok. Kathleen a legjobb barátnőm — mondtam gyorsan.
Úgy nézett rám, mintha meg akarna gyilkolni. És meg is gyilkolt. Addig gyömöszölte a szénát a számba, míg már nem fért bele több, közben rám térdelt, hogy ne tudjak ellenkezni, óriási bal kezével fogta erősen mindkét csuklómat. Földi életem utolsó látványa George telt piros ajka volt és fogainak fehér rése. Egy lélek sem járt arra, míg holttestemet jól benyomta, befészkelte a szénakazalba, addig cibálta a szénát, míg pontosan méretemre való barázdát készített, aztán végül a meleg, száraz szénát kis halomba rakta a rejtekhely fölött. Ezek után lemászott, fogta a tejesüveget, és ment az útjára. Gondolom, talán ezért nézett ki olyan rosszul, amikor ott álltam, közel öt évvel később, a gyümölcsösbódé mellett a Portobello úti piacon, és könnyedén megszólítottam: — Helló, George!
 
A „Szénakazal Gyilkosság” a szezon hírhedt bűnténye volt.
— Pedig milyen szép jövő állt előtte! — mondták a barátaim.
Húsz órán át tartó kutatás után, mikor végre rámtaláltak, így harsogtak az esti lapok; „»Gombostű«a szénakazalban!”
Kathleen, a meglehetős nehezen megszokható katolikus szemlélet jegyében, megjegyezte: — Hát nem szerencsés? Előző nap meggyónt!
A szerencsétlen tehenesgazdát, akitől a tejet vettük, órákon és órákon át gyötörte a helybeli rendőrség, később a Scotland Yard, George-ot nemkülönben. George beismerte, hogy elkísért a szénakazalig, de tagadta, hogy ott időzött volna.
— Tíz éve nem találkozott a égi kedves ismerősével, igaz? — kérdezte a felügyelő.
— Pontosan — hagyta rá George.
— És nem akartak elbeszélgetni egy kicsit?
— Nem. Megbeszéltük, hogy vacsoránál találkozunk. A nénikém várt a tejére, nem időzhettem.
A jó nénike eskü alatt vallotta, hogy George tíz percig sem volt távol, és néhány hónap múlva bekövetkezett halála napjáig szentül hitte is ezt. Mikroszkopikus szénatörmeléket találtak ugyan George zakóján, de az egész környéken ahány férfi volt, mindnek a zakóján kimutatható volt betakarítás idején a szénatörmelék. Sajnálatos módon a tehenesgazda keze a George-énál is nagyobb és erősebb volt, márpedig az én csuklómon ilyen kéz hagyott nyomot, mint ahogy a boncolási jegyzőkönyvem kimutatta. De ez a nyom kevés volt ahhoz, hogy a két férfi bármelyikét is elmarasztalhatták volna. Ha nincs rajtam akkor hosszú ujjú kardigán, a véraláfutások pontosan megegyeztek volna valamelyikük ujjlenyomatával.
Kathleen, bizonyítandó, hogy George-nak abszolút semmiféle indítéka nem lehetett, közölte a rendőrséggel, hogy jegyesek, George szerint ez csacsiság volt. Lenyomozták afrikai előéletét, egészen Matildáig. De a házasság nem derült ki — ki gondolna arra, hogy a kongói anyakönyvet firtassa? Nem mintha ez elegendő okkal szolgált volna gyilkossághoz. Azért George mégiscsak megkönnyebbült, mikor a nyomozás végeztével sem került napvilágra a Matildával kötött házasság. Így pontosan akkor volt alkalma idegileg összeroppanni, amikor Kathleen is összeroppant idegileg, és együtt épültek fel, és összeházasodtak, mire a rendőrség már régen a Kathleen nagynénjének házától mintegy öt mérföldnyire található légierő-kiképzőtábor táján kereskedett. Mely vizsgálat során sok izgalom támadt, és sok ital fogyott, de egyéb eredménye nem volt. A „Szénakazal Gyilkosság”-ot besorolták a szezon rejtélyes bűnügyei közé.
A tehenesgazda hamarosan Kanadába emigrált, és új életet kezdett, amelynek megalapozásában Skinny volt a segítségére, akinek megesett a szíve a szerencsétlen emberen.
 
Mikor láttam, hogy Kathleen hazatámogatja George-ot a Portobello útról, azt gondoltam, talán legközelebb megint találkozhatunk ugyanitt. Következő szombaton is kerestem hát, és rá is találtam. Ezúttal Kathleen nélkül volt, aggályos-reménykedőn pislogott körül.
Hamarosan szertefoszlattam reményeit: — Helló, George! — köszöntem rá.
A hang irányába nézett, és földbe gyökerezett a lába a zsibongó, nyüzsgő piac kellős közepén, „Mintha egy marék szénát tömtek volna a szájába” — gondoltam. A nagy szája körül burjánzó erős szálú, kukoricasárga szakáll-bajusz sugallta ezt a vidám, életszerű és lírai hasonlatot.
— Helló, George! — köszöntöttem megint.
Nincs kizárva, hogy ennél többre is futotta volna e kellemes délelőttön a sugallatomból, de George azt már nem várta meg. Egy szempillantás alatt bevágódott egy mellékutcába, aztán a másikba, a harmadikba; zegzugolt, akár a nyúl, úgy menekült minél messzebb a Portobello úttól.
Hanem azért a következő héten csak visszatért. Ezúttal szegény Kathleen hozta el kocsin. A kocsit az utca elején hagyta, kiszállt George-dzsal, szorosan fogta a karját. Fájt a szívem, ahogy észrevettem, hogy Kathleen ügyet sem vet a bódék csillogó-vibráló árutömegére. Pedig láttam egy bájos kis szelencét, pont az ő ízlésének valót, meg egy pár igen csinos zománcozott ezüst fülönfüggőt. De hát Kathleen meg se látott semmit, csak szorongatta George karját — szegény Kathleen, igazán borzasztóan nézett ki.
Hát még George. A szeme mintha összeszűkült volna, mint akit fájdalom gyötör. Ment az úton, Kathleen fogta a karját, ő meg húzatta magát, nagy tömege ide-oda lódult, s a felesége ott billegett mellette, ahogy a sokaság sodorta őket.
— Jaj, igazán, George — szólítottam meg. — Mi van veled? Rémesen nézel ki.
— Oda nézz! — mondta George. — Ott, az edényesbódénál! Ott áll Gombostű.
Kathleen sírva fakadt. — Gyere haza, édes — zokogta.
— Ejnye, ejnye, George, sehogy sem tetszel nekem ma — mondtam én.
Idegszanatóriumba szállították. Viszonylag nyugodtan viselkedett, csak szombat délelőttönként nem bírtak vele: mindenáron ki akart szökni, s elmenni a Portobello úti ócskapiacra.
Aztán két hónap múlva megszökött. Hétfői napon történt.
Keresték a Portobello úton, pedig George Kentbe ment, a „Szénakazal Gyilkosság” színhelyéhez közeli kis faluba. Ott bement a rendőrségre, és feljelentette magát, de persze a beszédjéből tüstént látták, hogy nincs ki a négy kereke.
— Három szombaton egyvégtében láttam Gombostűt az ócskapiacon — magyarázta —‚ erre gumicellába csuktak, de én megszöktem,míg a nővérkék nem figyeltek oda. Biztos emlékeznek rá: Gombostűt meggyilkolták — nahát, én vagyok a tettes. Most, hogy tudják az igazságot, talán majd az a bestia Gombostű is veszteg marad.
Tucatszám adják fel magukat mindenféle gyilkosságért a szerencsétlen elmebajosok. A rendőrség mentőautón vitette
vissza George-ot a szanatóriumba. Nem maradt bent sokáig, Kathleen becsukta a boltot, és teljesen George ápolásának szentelte magát. A szombat délelőtt mindig megpróbáltatás volt. George mindenáron találkozni akart velem a Portobello úton, és amikor hazament, kereken kijelentette, hogy ő gyilkolta meg Gombostűt. Egyszer Matildáról is akart valamit mesélni, de Kathleen oly gyengéd volt és oly figyelmes, hogy azt hiszem, végül is George-nak nem volt bátorsága emlékezni rá, hogy mit is akart mondani.
Skinnya gyilkosság óta igen tartózkodóan viselkedett George-dzsal. De Kathleenhez nagyon kedves volt. Ő beszélte rá hogy vándoroljanak ki Kanadába, hogy George elkerüljön a Portobello út közeléből.
Kanadában George valamennyire magához tért, de persze sosem lesz már a régi, ahogy Kathleen rendszeresen közli leveleiben Skinnyvel. „Az a Szénakazal-tragédia beadott George-nak — írja Kathleen. — Néha valósággal jobban sajnálom George-ot, mint szegény Gombostűt. De persze gyakran mondatok misét Gombostű lelki üdvösségéért.”
Nem hinném, hogy George valaha is viszontlát még a Portobello úti ócskapiacon. Sokat tűnődik a gyűrött régi fénykép fölött, amit ő csinált a szénakazalról. Kathleen nem szereti azt a képet. Nem is csodálom. Szerintem egész jó kis felvétel, de persze életben sosem voltunk olyan szépek, mint azon a képen, amint elnézünk az érett gabonatáblák felett. Skinny a vicces képével, én rendkívüliségem biztos tudatában, Kathleen bájosan kezére támasztva fejét, és mindannyiunk arca rendíthetetlenül tükrözi a világnak dicsőségét, amely el nem múlhat soha.