George Gordon Byron

Felirat egy újfullandi kutya síremlékére



    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen:
    s a szegény kutya, a leghübb barát,
    ki boldogan áldozta föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    ki mindenben csak az ő híve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:
    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.
    Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,
    rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csirádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.
    Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak - s az itt hever.