Farkas fajták

Előfordulása

A kanadai szigetvilágban él, Melville
és Ellesmere közötti szigeteken. Ezen
kívül előfordul még Grönland északi és
északkeleti részén is.

Megjelenése

A sarki farkasoknak vannak bizonyos eltérő
tulajdonságaik, melyekben különböznek más
farkas alfajoktól és amelyek a hideg, sarkvidéki környezethez való alkalmazkodás során jöttek létre.

Szőrzetük szinte teljesen fehér (a hátukon
valamivel sötétebb árnyalatú) és rendkívül dús.
A nagy hideghez (olykor előfordul élőhelyükön
-50 °C is ) való alkalmazkodás folytán fülei
rövidebbek és kerekebbek és lábai jóval rövidebbek
, mint más alfajoké. Testformájuk zömökebb
és súlyuk 50 és 80 kilogramm között mozog. Marmagasságuk 65-80 centiméter. A szuka
valamivel kisebb és könnyebb, mint a kan.
Testhosszuk 90-150 centiméter.

Életmódja

A falkaösztön a sarki farkasoknál még kifejezettebb,
mint más alfajoknál. Ennek oka élőhelyük zordsága
miatt könnyen érthető, egy magányos állat ezen a
klímán nem bírná ki sokáig. Egy falkában általában
7 és 10 egyed él, de szoros kötődésük miatt egyes nagyobb falkában akár 30 állat is élhet együtt.

A farkas alfajok közül legkésőbb, 3 évesen
válik ivaréretté. Átlagosan 2-3 kölyke születik.

Egy falka vadászterülete 1.300 és 1.600 km²
között van. Táplálékkeresés közben akár napi
30 km-t is megtehetnek az egyedek.

Szinte mindenre vadászank ami élőhelyükön
megtalálható, pézsmatulkokra és rénsz*rvasokra, elsősorban azonban kisebb rágcsálókkal, például lemmingekkel; illetve sarki nyulakkal táplálkoznak.
Olykor madarakat is elejtenek.

Többnyire falkákban vadásznak, főleg ha
nagyobb állatokat akarnak elkapni, de egy
magányos egyed is képes leteríteni egy rénsz*rvast.

Fehér szőrük miatt a zsákmányállatok nehezebben
veszik őket észre.

Veszélyeztetettség

A sarki farkas az egyetlen alfaj a farkasok közül,
amelyik semmilyen formában nem veszélyztetett.

Élőhelyeiken a rendkívül zord klíma maitt igen
kevés ember él. Az inuitok néha vadásznak rájuk
dús, fehér szőrméjük miatt.
 


Farkasfajok:

Sarki farkas:
Kanada északi részén él a sarki farkas.
Ez különösen szép állat,szőre hófehér,a lába
hosszú.
A fa nélküli tundrán rénsz*rvasra,sarki nyúlra és pézsmatulokra vadászik.
Közel sem olyan félénk,mint a többi farkas,ami
azzal magyarázható,hogy az eszkimók közelében
él,akik alig vadásznak rá.


Északi sarkköri farkas:
Ez az állat főként rénsz*rvassal táplálkozik.
Bár védelem alatt ál sokan vadásszák:Alaszkában
és Kanadával hivatalos engedéllyel és helikopterről
is lőhetnek rá.
Erre azt a magyarázatot adják,hogy a farkasok veszélyeztetik a rénsz*rvas-állományt.
Ennek azonban nincs túl sok alapja ezen a vidéken.
A valóságban inkább arról van szó,hogy az emberi mohóság ismét erősebbnek bizonyult a józan észnél
és a természet iránti tiszteletnél,s hogy ennek a
törvényes rend nem tudta útjút álni

Timberfarkasok:
Fő tápláléka a jávorsz*rvas és a vapiti(gímsz*rvas).
Az indiánok mindig tisztelték ezt a állatot,ezért
nem is nagyon félt az embertől.
Amikor azonban az európaiak betették a lábukat újonnanfelfedezett kontinensre,nemcsak az indiánokat,hanem a farkasokat is üldözni kezdté,és
szinte ki i írtották őket.
Napjainkban már csak kevés farkas él az Egyesült Államokban.
Kanadában szinte teljes egészében megmaradt az elterjedési területük.

Vörös farkas:
Az Egyesült Államok déli és északi részén élt
egykor a vörös farkas,amit egyesek külön fajnak
tartanak.
Ez a farkasnak egy szokatlanul kicsi,vöröses színű alfajta,amely napjainkra a szabad vadász területen gyakorlatilag kihalt. >br> Állatkerti fogságban még él közülök néhány,s ezeket védett körülmények között tenyészteni is lejet.

MEXIKOI-FARKAS

Megjelenés

A legkisebb amerikai farkas, hossza farkával
együtt 170 centiméter, testtömege 23-41 kg.
Bundájának színe a barna, a szürke és rozsdabarna különböző kombinációjából áll és ők rendelkeznek a legnagyobb sörénnyel az összes alfaj közül.
Füleinek hegye, farkának vége és lábai vége többnyire fekete. Testéhez képest hosszú lábai vannak, emiatt
alakja karcsú. Fogságban akár 15 évig is elél.

Elterjedése

A hajdan Arizonában és Új-Mexikóban is élő állat
ma már csak Sierra Madre-ban és környékén él.
Elsősorban prériken, réteken és erdőkben fordul elő.
A száraz, sivatagos jellegű vidékeket kerüli, de olykor zsákmányszerzés miatt ott is megjelenik.

1960-ban lőtték le az utolsó vadon élő egyedét.

Szerencsére előtte befogtak pár egyedet és ezeket elkezdték fogságban szaporítani. Jelenleg az Egyesült Államok és Mexikó mintegy 40 állatkertjében élnek
mexikói farkasok, nagyjából 200 egyed.

A manapság természetes körülmények között élő
mexikói farkasok az 1990-es években indult
visszatelepítési program eredményeként
foglalhatták el őseik földjét.

1998 márciusában 34 mexikói farkast engedtek
szabadon Arizona délnyugati részén. A farkasok
fontos szerepet töltenek be az ökológia
rendszerben, mivel főleg beteg, sérült, öreg állatokat fognak el, ami zsákmányállataik populációjára
jó hatással van.

A szabadon engedett állatokat az első években bekövetkezett veszteségek ellenére ( az első évben elengedett példányok közül ötöt lelőttek, egyet
autó ütött el, egy eltűnt és öt visszatért inkább az elengedés előtti szoktató területre) 2002-ben újabb egyedeket helyeztek szabadon az Arizona
délnyugati részén és egy újabb területen az Apacs
Nemzeti Parkban is. A cél, hogy 2008-ra egy
legalább 100 egyedből álló, szabadon élő populációt alakítsanak ki.


Üzenőfal

Magazinról

Alapítva: 2011.02.19.

Tegnapi látogatók: 8

Látogatók az előző hónapban: 234

Látogatók a jelenlegi hónapban: 8

Feliratkozottak: 64

Magazin helyezése: 659

Szerkesztőség

A farkasok


 


„Ha a farkas elébb meglátja az embert, menten az embernek torka bereked, és szólása megnehezedik,” mert „a farkasból származó meleg párák behatolnak az emberbe.”
„A farkas, ha nagyobb és erősebb állatra vadászik, akkor előzőleg jó sok földet eszik. Így aztán a hasában levő földtől lényegesen súlyosabb lesz, és le tudja rántani áldozatát.”
„A farkasok úgy kelnek át a folyón, hogy szép sorban mindegyik megfogja a fogával az előtte levő farkát. Így nem sodorja el őket az ár.”
„A farkas a kő, tűz és mezítelen fegyver előtt rettenetesen szalad. Minekokáért a vadászok mindenkor tűz-köveket szoktak magokkal hordani, és a farkast meglátván, ezt szoktál tűzzel szikráztatni, mellyet a farkas meglátván, menten elszalad.”
Miskolczi Gáspár: Egy jeles Vad-Kert, Lőcse, 1705

Az európai és ázsiai népek számára a farkas félelmetes ragadozó. Sokat szerepel a folklórban, főleg a kontinensen, ahol még ma is él az erdőben, kevésbé lakott vidékeken. Az állattenyésztő népek számára komoly veszedelem volt a farkas. A csordákat és nyájakat kutyák őrizték, akik a kynológusok mai álláspontja szerint mind a farkastól származnak. Kialakult az a különös helyzet, hogy a farkas leszármazottai hol szembefordultak őseikkel, hol szoros kapcsolatba léptek velük, és ismét visszatértek a ragadozók közé. A német juhászkutyának nemcsak a külseje hasonlít a farkaséra, hanem a természete is. Gond nélkül párosodik az ordasokkal.
Miért farkas, ordas vagy csikasz? Azt mondják, őseink annyira féltek a nagy ragadozóktól, hogy az igazi nevüket nem merték kimondani, Máig fennmaradt az a mondás, „farkast emlegetnek, kert alatt jár.” A 23. zsoltár szerzője, a hagyomány szerint Dávid, még óvatosabb, azt mondja,
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.”
Mivel a zsoltár a pásztorélet képeivel kezdődik, valószínű, hogy ez a „gonosz” nem más, mint a farkas, akit a pásztorok kutyák hiányában bottal vertek el a nyájtól.

Sok népi mondás mutatja, hogy a régiek jól ismerték a farkas természetét. Ma is azt mondjuk, „éhes, mint a farkas” – az angolok szerint: „farkas van a gyomrában.” Az indiai Mahábhárata egyszerűen Vrkódarának, farkasgyomrúnak nevezi a jó étvágyú Bhímát. Az oktalan ember „farkasra bízza a birkát,” vagy „farkast kiabál” ijedtében. Kínos helyzetbe kerül az, aki „fülön fogja a farkast,” és éppen hogy elkerüli az éhenhalást az, aki „távol tartja a farkast az ajtótól.” „A farkas a bőrében hal meg,” ez a németek véleménye, ahol mi lemondóan megjegyezzük, kutyából nem lesz szalonna. A balsorsot nem lehet elkerülni, „nem eszi meg a farkas a telet.” Azt is mondjuk, „nem félünk a farkastól,” hátha ezzel egy kis bátorságot öntünk magunkba.
Német mondások: amikor a szél fütyül, „a farkas élesíti a fogát.” A heves, pusztító szél egyszerűen „a farkas”; eső napsütésben: „a farkasok esküvője.” Düsseldorf környékén, amikor az égen gyapjas felhők vannak, azt mondják, „ma bárányok, holnap farkasok.”
Nálunk már nem él farkas, és az egykori rettegésből csak annyi maradt, hogy a gyerekek „kinn a bárány, benn a farkas”-t játszanak. Egyszerűen nem igaz az, amit Jókai írt A kőszívű ember fiai-ban: még egy nagyon elszánt farkascsorda sem veszélyeztet komolyan egy lovast szánt, és az utasait.
Egyébként a magyar költők általában a farkas pártján állnak, aki Beniczky Péter (17. sz. első fele) óta a szabadság szimbóluma, szemben a szolgalelkű kutyával:

„Farkas ha koplal is, nem cserélne mégis
A kalmárok ebével.
Ebnek van lánc nyakán, kötve szekér farkán,
Noha lakik jó lével.
Farkas úr magának, örül szabadságnak,
Ritkán ütik vesszővel.”
(Közönséges magyar példabeszédek)

Közhely még a báránybőrbe öltözött farkas, aki az evangéliumokban riogatja a könnyen hívőket; de elég gyakori a megtért farkas is, aki Assisi Szent Ferenc utasítására békében élt Gubbio polgáraival; őrizte mártír Szent Edmund fejét; együtt lakomázott Szent Maedoc ír szenttel; és odaadóan vezetgette az ugyancsak ír származású, vak Szent Hervét. Több középkori történetben a kolostorba betört farkasok kizárólag az eretnek vagy gonosz szerzeteseket támadták meg.
Démoni farkasokkal is találkozunk a legendákban, a nyáj hétköznapi ellenségei és a keresztény példázatok mellett. Végül is a farkas éjszakai állat, szürke színével beleolvad a környezetbe, kísérteties csendben cserkészi be az áldozatát, és csak a szemei villognak sárgán vagy zölden a sötétségben. Vérfagyasztó üvöltéssel üdvözli a holdat, azt a bolygót, amelyet a görög ókor óta összekapcsoltak mindenféle babonás és mágikus szokással. Sok helyen azt gondolták, maga az ördög jár odakint farkas képében, főleg a temetőkben, hogy kikaparja és felfalja a halottakat. Egy német legenda szerint a farkast az ördög teremtette kőből, fatörzsből, gyökerekből és mindenféle piszkos dologból. Normandiában azt tartották, hogy farkasnak álcázott ördögök kísértenek a temetőkben. A finnek szerint a megkereszteletlen gyerekekből mind farkasok lesznek a haláluk után.

Persze hogy kapcsolatba hozták a farkasokat a boszorkányokkal, akiket már a rómaiak lupuláknak, kis farkasoknak neveztek. Thesszáliát tartották a boszorkányok hazájának, mint azt tudjuk Apuleius regényéből (Az aranyszamár). Mindenféle gonoszság mellett azt mondták róluk, hogy a farkasokkal együtt üvöltenek, és farkasnyelvet használnak igézéseikhez.
A Macbeth boszorkányai farkasfogat főznek az üstben, varangy, méreg, lápi kígyó, békaláb, denevérszárny, vipera, macskabagoly szárnya, sárkánypikkely és más finom dolgok társaságában (IV. felvonás, 1. jelenet).
Németországban úgy tudták, hogy a boszorkányok farkasokon lovagolnak. Lotharingiában az ördög farkas képében lakomázott velük. Egy francia papot farkassá változtattak, csak a fehér gallérja maradt meg; arról ismerték fel. Még a navaho és más amerikai indiánok is azt hitték, az emberek farkas-alakban gyakorolják a boszorkányságot. Amikor a lettek farkasüvöltést hallottak, azt mondták, „Vigyázz, lehet, hogy egy ragana (boszorkány) jár odakint.” Másutt védő amulettként kifúrt farkasfogat viseltek, vagy a farkasfogat a párnájuk alá tették. Spanyolországban farkasbőr darabbal hárították el a szemmel verést, néhol azt hitték, ez a bőr elűzi a legyeket a házból. Ha egy farkas megölt egy ekét vagy szekeret húzó állatot, a boszorkányok mágikus ábrákat rajzoltak a földre; ezzel arra kényszerítették a farkast, hogy most már ő húzza tovább a kocsit vagy az ekét. Ilyen hasznos varázslatok ellenére még a 17. században is felakasztottak embereket, mert azt hitték, hogy időnként farkassá válnak, és mindenféle gonoszságot elkövetnek.
A farkasember külön fejezetet képez a világ folklórjában. A werwolf szóban a „wer” ófelnémet nyelven embert vagy férfit jelent. Azokban az országokban, ahol nem éltek farkasok, vagy nem sok kárt tettek, más állatok részesültek ebben a megtiszteltetésben: Indiában a tigris, leopárd vagy a hiéna, Szibériában a medve, Afrikában a krokodil.
Széltében-hosszában hittek az állatemberekben. Hérodotosz, Platón és Plinius komolyan vették a farkasembert, Ovidius is feldolgozott egy ilyen történetet. Sabine Baring Gould írta 1865-ben: „A fél világ hisz vagy hitt farkasemberekben.”
A farkasember legendákban előtérbe került a kereszténység előtti folklór, főleg Skandináviában és német területeken, ahol emberek és istenek még gyakrabban öltöttek állat-alakot, mint Görögországban. A feltűnően szőrös testű ember, ha a szemöldökei összeértek, karomszerű, erős körmei voltak, és még a gyűrűsujja is hosszabb volt a középső ujjánál, könnyen abba a gyanúba került, hogy éjszakánként farkassá változik. Néha az átváltozás nem teljes, megmarad az ember arca vagy egy-két végtag; esetleg a farkasemberek emberi hangon beszélgetnek egymással. A normand hagyomány lupin-jai farkasformájú természetszellemek, akik emberi módon, de érthetetlen nyelven beszélgetnek egymással a temetőkben. A farkasembertől eltérően a lupin nagyon félénk, az első gyanús neszre vagy hangra elmenekül.
A farkasembereket megkülönböztették a szerencsétlen lükantróptól, aki csak képzeli magát farkasnak zavart elméjével. Ez a felismerés azonban őt sem mentette meg a középkorban a kivégzéstől.
Mitől lesz valaki farkasember? Csak nagyon kevesen hitték, hogy farkasembernek születni kell, például egy bizonyos holdfázisban vagy csillagállásnál. Mások kitartottak amellett, hogy valaki véletlenül válik farkasemberré, mondjuk, iszik egy folyóból, amelyből előzőleg egy farkascsorda ivott. De a legtöbb álváltozás tudatos.
Különös, de akadnak, akik szándékosan farkasemberekké akarnak válni, ezért bonyolult mágikus szertartásokat végeznek, megszegnek egy tabut, farkashúst vagy egy bizonyos virágot esznek. Egy híres hollywoodi filmben a főhős ritka orchideákat gyűjt a Himálajában, leszakít és egy ismeretlen fajtát, és attól kezdve esténként kiszőrösödik, arra kényszerül, hogy üvöltözve járja az utcákat, és megtámadja a nőket. És valószínűleg itt találjuk meg az okot, hogy miért olyan kívánatos a farkasemberség: az állatalak megszabadít a felelősségtől.
Lord Byron írja:

„Megértem, nem kell átváltozni sem,
Egy semmiség a férfiből farkast teszen.”

A farkasemberekbe vetett hit még ma sem halt ki teljesen, hiába harcol ellene a tudomány és a szatíra. A római Petronius írta az első gúnyos történetet az 1. században a megsebzett farkasról, aki emberré visszaváltozva is majdnem elvérzik a nyakán kapott sebben.

A legenda azért is tartja magát szilárdan, mert mitológiai alapja van, a mítoszokról pedig tudjuk, hogy nagyon régi eseményeket őrzött meg ebben a formában a kollektív emlékezet. A görögök számára elég természetes volt az a gondolat, hogy az emberek állatokká változhatnak. A farkasember egyik őse Lükaion árkádiai király, akit az Olümposz lakói gyakran meglátogattak. Egyszer kíváncsi lett, hogy az istenek valóban mindentudóak-e; megöletett egy hadifoglyot vagy túszt (mások szerint egy gyermeket), és a húsát feltálalta a lakomán. Zeusz azonnal porig égette villámával a palotáját, őt magát pedig farkassá változtatta.
Lükaionnak 20 fia volt, mások szerint 50. Ugyanazt csinálták, mint az apjuk; az egyik fivért, Nüktimoszt feltálalták Zeusznak, aki erre mindenkit farkassá változtatott, Nüktimoszt pedig feltámasztotta. Ekkor történt az, hogy Zeusz az egész emberiséget ki akarta irtani haragjában, és özönvízet küldött, amelyet csak Deukalión és a felesége éltek túl.
Lükaion és fiai tehát büntetésből váltak farkassá, de Zeusz papjai is farkasokká változtak a kultusz során, legalábbis képletesen. Talán farkas álarcot viseltek ilyenkor, mint Dionüzosz menádjai, akik farkasmaszkban kóboroltak vagy vadásztak az erdőben, és mindenkit széttéptek, aki az útjukba került. A késő ókorban kialakult egy Zeusz-Lükaion kultusz, amelyben a résztvevők farkasoknak öltözködtek, és úgy is viselkedtek, mint választott állataik. Sőt még rosszabbul, mert a farkasok nem rendeznek orgiákat.
A többi, farkasokkal kapcsolatos görög isten idegen származású, és csak később vált az Olümposz lakójává. Ilyen Hekaté, akinek neve a „távoli”-t jelentő hekatosz melléknév nőnemű formája. Az Iliász és az Odüsszeia nem említik, később úgy tartották, hogy Káriában született, Kisázsia délnyugati részén. Kedvenc állata a farkas, de farkassá változtatja azt, aki nem részesíti tiszteletben.
Apollónról azt mesélik, hogy egy Apulunas vagy Appaliunaas nevű hettita istenként kezdte a pályafutását. Ez sumer szónak hangzik, de maguk a görögök úgy tartották, hogy Apollón a messzi északról, a hyperboreusok földjéről jött Görögországba; mások szerint Lükiában, a mai Törökország délnyugati részén született. Ambivalens kapcsolata volt a farkasokkal, mint Hekaténak is. Lükeiosznak, farkasölőnek nevezték, azt hitték, segít elpusztítani a juhokat rabló farkasokat, és mert elkergette őket Athén környékéről. De mondják azt is, hogy több halandó lánytól született gyermekét farkasok nevelték fel.
A farkasgyerekek, különösen ikrek kedvelt téma a görög irodalomban. Aiólosz és Biótosz ikreket születésük után kitették egy hegyre, aztán együtt nevelkedtek a farkaskölykökkel. Egy Phülonomé nevű királylány az Erümanthosz hegyre tette ki Arész hadistentől született fiait, Lükasztoszt és Parrhasszoszt, ahol aztán előbb egy nőstényfarkas táplálta, később pásztorok gondoskodtak róluk. A dzsungel könyvének nemcsak ilyen irodalmi előzményei vannak; még 1920-ban is felröppent a hír, hogy találtak két kislányt az erdőben, Bengálban, akik négykézláb jártak, és nem tudtak beszélni, csak morogtak, mint a farkasok.
A nőstényfarkas táplálta és pásztorok nevelte ikrek története megismétlődik a Róma városát alapító Romulus és Remus legendájában. Itt is a háború istene a kéretlen apa, csak most az etruszk Maris nyomán Marsnak nevezik. Az ikreket a Tiberis folyóba dobják, de a nőstényfarkas, Mars szent állata megmenti és táplálja őket; később pásztorok között nevelkednek. Még ma is megvan a Lupercal, a Faunus nevá pásztornak (vagy a pásztor alakjában megjelent Pán istennek) a barlangja Rómában, a Palatinus lábánál, ahol Romulus és Remus farkastejet szoptak. Hamarosan olyan erősek lettek, hogy megölték a bitorló királyt, kiszabadították fogságba vetett anyjukat, Rhea Sylviát; az elűzött királynak visszaadták a trónját. Hogy a happy end ne legyen teljes, Rómát már csak egyedül Romulus építette fel, nem akart osztozni a dicsőségen.

Nézzünk még körül a nagyvilágban, hol találkozunk farkasokkal. A régi Egyiptomban biztosan éltek farkasok, mert rendkívül sok település- és birtoknevet ismerünk a sírfeliratokból, amelyek között ilyen régies jellegűek is vannak: Gazella-kerület, Farkasok szigete, Hiénaföld, Krokodildomb. Ennek ellenére alig fordul elő a sok-sok tériomorf istenség között. Csak Upuaut-ot, „az utak megnyitóját” ábrázolják álló farkasként, aki Ozírisz egyik kísérője, a háború istene, és akinek tiszteletére a katonák farkasjelvényeket viseltek. Upuaut kultuszának központja Lükopolisz, a Farkasváros Felső-Egyiptomban, egyiptomi nevén Sziat vagy Sziut. Ő nyitotta meg az Ozírisz-misztériumokon az ünnepi menetet, ami azt jelenti, hogy az Upuaut szerepét játszó, és valószínűleg farkasmaszkos pap haladt elől.
Az egyiptomi istenek közül Szeth-et és Anubiszt ábrázolták olyan állatfejjel, amely akár kutya vagy farkas is lehet; a későbbi hagyomány azonban a szamarat illetve a sakált hozza kapcsolatba velük. Ezeket a régi állatneveket azért is nehéz azonosítani, mert többnyire éppen úgy csak az állat jellemző tulajdonságaira utalnak, mint maga a „farkas” név. Csak a megszokás dönti el tehát, hogy a farkas mikor jelent farkast, hiszen minden kis és nagy ragadozónak van farka, kivéve a man-szigeti macskát.

Hasonló problémánk van Indiában, ahol a farkasnak több neve is van; az egyik vaka. Vaka persze egy emberevő óriás a Mahábháratában, akit a „farkasgyomrú” Bhíma öl meg. Mivel ez az óriás nemcsak ennivalót, hanem szép lányokat is követelt az emberektől, sokszor a sárkánnyal azonosítják. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szanszkrit nyelvben a „v” és „b” betűknek nemcsak az írásképe hasonló, hanem a kiejtésben is sokszor felcserélődnek; a szanszkrit utódnyelveiben, például a bengáliban már szinte minden „v” átváltozott „b”-re.
A Srímad Bhágavatam 10. énekében is szerepel egy Baka, vagy Vaka nevű démon. Gondolhatnánk, hogy a borjakat egy farkas támadja meg, de nem, a Srímad Bhágavatam egyértelműen hatalmas vízimadárnak nevezi, aki a csőrével támad. Néha daru ez a madár a fordításban, néha kócsag vagy kacsa. Krsna persze szétfeszítette a csőrét, „ahogy a gyerekek a fűszálakat szokták kettészakítani.”

A buddhista dzsátakák sokkal régebbiek, mint a Kr.e. 6. század, amikor Buddha fellépett. Az egyik (300. sz.) farkasként jellemzi a vaka nevű állatot:

„Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bódhiszattva úgy született meg, mint Indra, a félistenek királya. Élte ekkoriban egy farkas egy sziklán, a Gangesz-parton. Egyszer nagy árvíz jött, körülvette a sziklát, a farkas ott rekedt étel nélkül, és a víz egyre csak emelkedett. Szorultságában elhatározta, hogy vallási ceremóniát rendez. Indra azt gondolta, megnézi, mennyire komoly ez az elhatározás. Vad kecske lett, és megjelent a sziklán a farkas közelében.
Majd máskor folytatom, gondolta a farkas, és ráugrott a kecskére. De a kecske gyorsabb volt, és a farkas nem tudta elkapni. Amikor látta, hogy nem megy, megint lefeküdt, és folytatni akarta a ceremóniát.
A kecske visszaváltozott Indrává, aki mérgesen rászólt a farkasra: Hogyan tudnál te vallási ceremóniákat rendezni, állhatatlan teremtmény? Kecskehúst akartál, nem tudtad, hogy én voltam az a kecske, Indra!
Jól leszidta a farkast, és visszament a mennybe.”

A farkas másik szanszkrit neve, vrka, egyszerűen erdei állatot jelent. Ezt a szót használja a Rgvéda, amikor az Asvinokat magasztaló himnuszban (I.166.16) ezt mondja:
„Midőn Rjrásva a nőstény farkasnak száz juhot leölt, apja megvakította. Nászatják, csodatevő gyógyítók, ti adtatok neki szemet, s vele tökéletes látást.”
Néha a vrka szót rókának, sőt szamárnak fordítják, de a rókák és szamarak nem tudnak felfalni száz birkát, az Asvinok pedig, mint nevük is mutatja, lovon járnak, és nem szamáron. Más régi indiai mesékben is előfordulnak jótét lelkek, akik erejükön felül megetetik az állatokat. Az egyik dzsátakában a Bódhiszattva-királyfi a saját testét ajánlja fel egy éhező nősténytigrisnek. A Mahábhárata is elmond egy történetet, amelyben az Asvinok adják vissza Upamanju szeme világát, de itt nem szerepel farkas.

A Jadzsurvéda így dicsőíti az Asvinokat (1.7.8):

„Erősek ők az égiek között, jó mantraismerők,
Elűznek minden kígyót, farkast, ráksaszát.”

Az Atharvavéda mantrái a pásztorkodó emberek ősi farkasfélelmét visszhangozzák. Számos hasonlatban szerepel az állatokat rabló farkas:
„Ahogyan a kecskék és birkák menekülnek a farkas elől, futamítsd meg te is az ellenséget, zavard meg elméjüket.” (V.21.5)
„Forduljon az ezerszemű átok az ellen, aki küldte, mint a farkas az ellen, akinek juhai vannak.” (VII.37.1)
„Megfosztalak a nyereségedtől, ahogyan a farkas szaggatja darabokra a juhot.” (VII.50.5)
„Űzd el tőlünk az erdei állatokat, az erdőben lakozó vadállatokat, az emberevő oroszlánt és a kóbor tigrist, a baglyot, a farkast és a démonokat.” (XII.1.49)
„Ha valaki levágná a kanca farkát, haljanak meg a csiklói, és szaggassa szét borjait a farkas.” (XII.4.7)

Az Atharvavéda egyik verse (IV.3) úgy hangzik, mint egy ballada:

„Hárman mentek el innen, a tigris, az ember, a farkas.
Nem látni, merről jönnek a szent folyamok,
Nem látni, merre növekszik az égi fa,
Menjen az ellenség is, messze, oda.

Menjen a farkas messze, még messzebbre a rabló,
Távoli útra térjen a kígyó,
És a rosszakaró.

Vége a két szemednek, és a pofádnak, tigris,
Vége a húsz karmodnak.

Elpusztítjuk az éles fogakkal fegyverzettet,
Tigrist, kiváló erdei lényt.

Aztán megöljük a tolvajt, a kígyót,
Végül a farkast és a varázslót.”

Néhány árja törzs szembefordult a védikus intézményekkel, ezek a mai Irán területén telepedtek le. A Védák isteni lényeit megtették démonoknak, a hajdani démonvezérből főisten lett. Mivel a farkas Iránban is tovább fosztogatta a nyájakat, kinevezték a gonosz Angro-Mainju – Ahrimán teremtményének, az összes többi ragadozóval, vérszívóval, piszkos vagy parazita életmódot folytató állattal együtt. Az Indiában tisztátalannak számító kutya viszont szent lett, mivel nagy segítséget nyújt az embereknek, és olyan erényeket testesít meg, mint a hűség, ragaszkodás és engedelmesség. Kutya őrzi az iráni mennyországba, a Garonmanába vezető hidat is. (Csinvát-híd)
Az irániak sok ázsiai nomád néppel kerültek kapcsolatba, akik mindenfélét megtanultak tőlük. Itt is gonosz teremtmény lett a farkas, még olyan távoli népeknél is, mint a vogulok.

Indiából kerültek Tibetbe a tantrikus istenségek, akik a Bardo földön kívüli világát benépesítik. Nagy részük tériomorf, de a probléma ugyanaz, mint Egyiptomban vagy Indiában: nehéz eldönteni, hogy Jama Dharmarádzsa démoni szolgája, a sötétkék Phra-men-ma vagy a vörös színű. Emberevő Khji-mgo-ma tulajdonképpen kutya- vagy farkasfejet visel. Chögyam Trungpa szerint két istennőnek van farkasfeje, ezek Svánamukhi és Vájudévi.

Az északon élő indoeurópai népek között a farkas hulladémon, vagy a Norna sorsistennők állata. Egyikük óriásira növekszik, és kozmikus szerepet kap. Ez a híres Fenris farkas, Loki isten egyik fia, a testvérei Midgard kígyó, és Hel, a halál. Fenris akkora volt, hogy a kitátott szája a földtől az égig ért, így aztán érthető riadalmat keltett. Még Odin sem lelkesedett érte, pedig neki volt két kedvenc farkasa, a Hugin és Munin nevű hollók, meg a nyolclábú paripa, a Sleipnir mellett. Végül csak úgy tudta megkötözni Fenrist, hogy közben Tyr isten a farkas szájába dugta a kezét. Ott is maradt a keze, de a világ biztonságban van egészen a Ragnarök-ig, ami az ázok uralmának végét jelenti; Wagnernél Az istenek alkonya. Ekkor a Fenris farkas lerázza a bűvös kötelet, elnyeli a napot, és a sötétségben megtámadja Asgardot. Odin megpróbál szembeszállni vele, de a farkas megöli őt is. Odin fia ugyan végez vele, de őt meg a Midgard kígyó pusztítja el.
A teljes megsemmisülés azért nem olyan tragikus, mert nemsokára új teremtés következik, amelyben Odin ismét az ázok élére áll. A világtörténelem nagy ciklusokban ismétlődik.
 

Create a playlist at MixPod.com


MusicPlaylistView Profile
Create a playlist at MixPod.com

Tooltip szövege ide jön
Close

Legalább 3 karaktert írj be a kereséshez