Csokonai Vitéz Mihály: Az estve c. vers elemzése

Csokonai Vitéz Mihály életútját sokszínűség jellemezte, amely műveire is kihatott. Alkotásaiban egyaránt megtalálhatóak a barokk, a klasszicista, szentimentalista, a rokokó és a népiesség költészetének jellegzetes vonásai.

Egyik legismertebb műve, Az Estve 1794-ben íródott, abban az évben, amikor kinevezték a Debreceni Gimnázium poétaosztályának vezetésével, rendkívüli tehetsége miatt, ami e versben is megmutatkozik.

A cím megjelöli a napszakot: este, valamint picturát sejtett. A pictura a természet, tájak, évszakok, emberek leírása. De ebben a versben ötvöződik a sententiával, amely az antik görög költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint. A vers e két műfaj szerint három részre tagolható. Az olvasó először egy pictura résszel találja szemben magát, majd a sententia következik, amely a felvilágosodás, és Rosseau gondolatait tartalmazza. A vers vége ismét pictura lesz, ami egy fajta keretet ad a műnek.

A vers elején lévő pictura első része részletes táj leírás, melyben költői eszközök sokasága található meg. "A napnak hanyatlik tündöklő hintaja..." egy megszemélyesítés. Hamarosan este lesz, a nap lassan eltűnik az égről. Alkonyodik. A megszemélyesítésen kívül találhatóak még a pictura részben jelzők (tündöklő, szép, haldokló, aranyos, pirúlt, nyílt, meghűlt, búcsúzó, szomorún, mord), megszemélyesítések (" súgári halavánnyá lesznek..., Mosolyog a híves szárnyon járó estve...), és hangutánzó, hangfestő szavak (szunnyadnak, hangicsált, bömböl).Ezek a költői eszközök még színesebbé, érzékletesebbé teszik a táj leírását. A leírás utolsó sora alliteráció, " Barlangjában belől bömböl a mord medve." Ez sor már megtöri az idilli hangulatot, és félelmet, szorongást sugall.

A pictura második része egy felkiáltással, felsóhajtással kezdődik. Megjelenik a költői személy, az "én". Kiderül, hogy Csokonai rajong a természetért, és megnyugvását keresi benne. "Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet." "Lankadt kebelembe, életet öntsetek..." Szomorú, melankólikus lelkiállapotáról kapunk felvilágosítást. Azt szeretné ha a természet felvidítaná lelkét. Természetet egy nagy színházként állítja be, valamint találunk mitológiai utalást is (gráciák).

A pictura utolsó részében Csokonai megszólítja az éjjelt."Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal." Óhaját fejezi ki, szeretné késleltetni az éj eljöttét. A "szárnyas madár" az este metaforikus képe. Csokonai kívülállónak érzi magát, szorongva érzi magát a sötét éj eljövetele miatt. Bírálja az emberi társadalmat. Bántja az emberek viselkedése.

Itt következik be egy nagy váltás. A picturát felváltja a sententia. Előtérbe kerülnek a felvilágosult gondolkodó Rosseau eszméi. A társadalmi problémák bemutatása, taglalása, amely két kulcs mondat (tételmondat) köré csoportosul. Az első tételmondat: "Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle." . A második tételmondat: "Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született."

Az első kulcsmondat magyarázata a magántulajdon mivoltát boncolgatja. Élesen bírálja a társadalmat. Csokonai szerint az emberiség rossz útra tért, Rousseau elméletét hirdeti: vissza a természetbe. Mert amíg az ősállapot volt, mindenki kedves volt mindenkivel, és minden ember szabad volt. Csokonai úgy gondolja a magántulajdon megjelenése megsemmisítette az egyenlőséget, s a kapzsiság, a harácsolás került előtérbe, és az elosztáson való vitatkozás sokszor vezetett háborúkhoz. A tétel mondat magyarázatában bebizonyítja, hogy a magántulajdon megjelenése csak bajt hozott az emberekre. Felhozza megkülönböztetést is, ma már nincs egyenlőség, csak társadalmi, vagyoni megkülönböztetés. "Nem állót vólt még ki kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság..."

A második tételmondat arról szól, hogy a bűn nem velünk született tulajdonság, hanem a szocializálódásunktól függ. Ha értékrendünk stabil, kisebb az esélye, hogy mi is �bűnbe� essünk. A kulcsmondat magyarázata után újra visszatér a természethez, annak vigasztaló gondolatához. A sententia helyét újra átveszi a pictura.

Szembe állítja a természetet és a társadalmat. Újabb ellentét. Míg a költő idegennek érzi magát a társadalomban, addig a természetben otthon érzi magát, megnyugtatja, vigasztalja. "Te vagy még, egyedűl, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ." Te vagy még, éltető levegő!"
Már csak a természet kincsei nincsenek magántulajdonban. Ezeket minden ember a magáénak tudhat, tekintet nélkül a rangra, és vagyonra.

Ezért Csokonai isteníti, magasztalja a természetet. "Óh, áldott..." Végül ismételten kiemeli, hogy a természet az egyetlen dolog, ami számára megmaradt.

Személy szerint én, Csokonai szemléletét kicsit eltúlzónak, borúlátónak érzem. Mert a világ nem csak "fekete-fehérből" áll. Minden jóban meg van a rossz, és minden rosszban van valami jó is. Én az egész társadalmat jóval összetettebbnek, bonyolultabbnak érzem, mint hogy csak a magántulajdon meglétére alapozzam az emberi romlást, mert végeredményben nem létezik egyetlen tökéletes ember sem.

Puskát feltöltötte: Funny.girl

Megosztás: