Ágh István versei
Ágh István József Attila- és Kossuth-díjas költő kapta az idei - tizedik - Győri Könyvszalon alkotói díját. A cikkben négy versét ovashatjátok.

Szőlő 

          
  Tán valami tündér     
      járt az éjszaka         
      jártában a hegyet         
      összecsókolta         
      csókja ízét fényét fürtbe foglalta         
      bárki leszakítja megcsókolhassa         
      itt hagyta az égen túli tiszta bájt         
      rabul ejt az érett rizling muskotály         
      juhfark veltelíni         
                     furmint cardinal         
       bőve büszkesége         
        csöndes bakator         
          mit a kurucvére         
          azonmód kinál         
       brilliáns a szemnek         
      nem ízlelt a száj         
ennél éde
sebbet
sehol
semmi
k
0r

 

Ősz s tél között
           
Hiába keretezi ablakráma,     
aprózza diszrács, ez a kerti kép          
csupán egy sárga kóróvirág, amint          
lejtőre dőlve fönnakad magán,          
s a rózsakert kis parcellákra osztva          
kijátssza a kovácsoltvas határt,          
átbújik szomszédjához vagy eláll,          
nem dermed szirom-mintás mozaikba.     
            
Nem izgatja a fenyőt, tiszafát,          
ha mondható ez így egyáltalán,          
nem érdekli, hogy látható-e innen          
ága aránya színe tulfelén,          
éppugy szivárog föl dzsin-ízü nyirka,          
s gyantája ikrás mézében sötét          
sugárzással a kóclábú bogárkát          
fogva tartja mohás monstranciája.          
   
A platán piktort, költőt nem kíván,          
ahogy a napfény belehidegült,          
borúban is világít, s a bogyókkal          
sűrült bokor áttetsző tüzesen          
önnön festménye, hű metaforája,          
ne avatkozzon abba idegen,          
pihen a kertész, s a leveles úton          
keresztbe fekszik sz*rvas kiskapája.    
         
Elmúlt nyárra és közelítő télre          
közönyös, üres pad a tölgy alatt,          
madárürülék hieroglifája,          
ami a szárnyas időből maradt,          
ősz s tél közötti pillanatba fájdul          
a vénülő fő, szív s más szervek is          
ráhangolódnak létük panasztalan,          
legeslegbelül síró szólamára.


Őszvégi lamentáció

Más évszak, új tél, megint a szokásos kényszer
megismételni azt, mit eddig annyiszor
időtlen közhelyekkel, sohasem elégszer
próbálok fölidézni minden napfordulón,
ami bizonyosabb a harsány tarkaságnál,
rendületlen mohos törzseknél biztosabb,
mégis a félelem fölfoghatatlan ráadása
hízik mint az avar, jéggé hűl mint a hab,
miként a Kaszáscsillag közeledtét megérzi
a jós, de képtelen jósolni már tovább,

lassan kopár gyümölcsfa leszek, koronám
sápadt napfényt zsugorgat a kietlen kertben,
hamis aranyból az udvar ágaim szála körül,
közben a hideg konyhák birsei leverten
árasztják illatukat holt kedvesek után,
mintha egy csöpp kosárra való emlékezésre
futotta volna csak a gyüjtőszenvedélyből,
elveszett asszonyok készülnek helyettem a télre,
dióval kopogtatnak, almaszívvel szeretnek,

minden befőttes üvegen keblük formája dereng,
hova lett az a kaptár, az a csűr, az a kamra?
mivé a fáradozás elsóhajtott gyümölcse?
szerelmes létem sűrű édessége idegen
ízzé szikkadt, nem ismerek magamra,
kuporog csak a lélek a szív parázstartója körül,
nem akar belenyugodni, keserű avarfüstben
ábrándozom pásztortüzekről, ujjaim elfehérülnek,
mégis nektek a leghidegebb, kedveseim,
ha én fázom miattatok a csontjaitokban
lélegzetem gyapjával átmelegíthetetlen,

ki bízik abban, hogy elcsitítható a só
meg a sav kristályaiból növő szorongás?
eleven hússal melengetni vázakat ki tud?
ha tövig belerendül az időváltozásba,
s elszörnyed, micsoda próbát muszáj kiállnia
valami ismeretlen hőmérsékleten,
amitől meghibbannak a lágy nyári sejtek
minden egykori kellemüket feledve,
mintha nem is lett volna semmi más,
csupán a kapkodás a temetővel szemben,

hőskölteménybe írni sovány históriánk
lehetetlen ilyen gyengülő képzelettel,
nem súgja senki fülembe égi versem,
hogy toll- s papírtalan fölhívjak egy nevet,
írná, mielőtt elfelejtem, pedig ott vár
minden utcában a telefonfülke a járdán
kivilágítva, mint fölállított üveg
koporsó, tele hullott levéllel, szóval,
annyi ott a segélykiáltás, ahány szerelmes suttogás,
ahány elévült telefonszám, annyi utolsó mondat.


 
A magány közhelyeiből


Akkor sem vagyok egyedül
ha elmész pár napra
mindig az jár az eszemben,
hogy nem vagy itt
s mint egy hivatlan vendég
formát öltött hiányod
költözik be hozzám
és nem hagy békén megnyugodni
pedig e kurta árvaság csak annyi
együttlétünkhöz képest
mintha boltba szaladtál volna
én meg délben itthon
fölmelegítem főztödet szorongva
hátha özvegyi ebédem fogyasztom
kihűlőben, s akár az élet vége
kifárad lassan ételeid íze számban
s már nemcsak Téged nélkülözlek
az egész lakást, a házat, a várost
ahogy az egyetemes kényszerképzet
kibírhatatlan alakít magához pár napra
közben az jár az eszemben
mivé lennék, ha nem szeretnél engem.
 

Hozzászólások

Szerkesztők:



Mai idézet:

"Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszíti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie."

Ray Bradbury

Szerkesztőség

Üzenőfal

Tooltip szövege ide jön
Close

Legalább 3 karaktert írj be a kereséshez