Zelk Zoltán (1906-1981)


 
906. december 18-án született Érmihályfalván. Falusi kántor fia. Miskolcon végzett négy elemi és két gimnáziumi osztályt. 1919-tol családjával Budapesten élt, apja halála után 1920-tól kereskedőinas volt, 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott tovább. Részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban. 1925-ben Kassák Lajos közölte első versét  a 365 c. lapjában, majd néhány versét a Munka és a Dokumentum c. folyóiratában tette közzé.

1925-ben Budapest-re költözött, alkalmi munkákat vállalt az Angol Parkban, szállodákban, kávéházakban. Tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. 1927-ben előbb rendőri felügyelet alá került, majd letartóztatták és kitoloncolták Romániába. 1928-ban hazaszökött, Szatmári Zoltán álnéven élt.

A Nyugat-ban először 1928-ban jelent meg verse. Első verseskötetéről, Csuklódon a vér kibuggyan (1930) Radnóti Miklós írt elismerő kritikát Kortárs, 1930. 6. sz.). 1937-ben ismét letartóztatták, de az irodalmi közvélemény, főleg Illyés Gyula közbenjárására kiszabadult. 1936 és 1942 között írt verseit A lélek panaszaiból c. verseskötetében (1942)end_of_the_skype_highlighting gyűjtötte össze.

A II. világháborúban munkaszolgálatosként került Ukrajnába (1942-44). A Szálasi-uralom idején megszökött, a háború végéig felesége, Bátori Irén írónő bújtatta zuglói lakásukban. 1945 tavaszától a Szabadság c. napilap kulturális rovatvezetője, majd a Népszava munkatársa, utóbb az Athenaeum könyvkiadó lektora volt. Megjelentek válogatott versei (A teremtés tanúja, 1945), 1942-1947 között írt versei (Kagylóban a tenger, 1947). Az 1948-1953 közötti időben tudatosan pártos költő volt (A hűség és hála éneke, 1949; A pártos éneke, 1950; A nép szívében, 1952).

"Akit pártköltőnek mondanak, ha igazán költő, egyetlen megkötöttséget ismer: a gyökerekét" – írta Zelk Zoltán 1947-ben, s e helyes felismerést költészetté váltó néhány versét mindvégig joggal vállalhatta. A kezdetek hiteltelenül "pártos" költeményeit azonban kirostálta, noha később, még 1966-ban is így nyilatkozott: "Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte ... a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni."

Nem az ihlet működik a költeményben, hanem a tisztes emberi szándék, s ez – úgy látszik – nem elegendő ahhoz, hogy a vers felszárnyaljon. A hűség és a hála éneke, A nép szívében nemcsak azért hullottak ki az idő rostáján, mert a késői kor távlatossága lefoszlatta róluk a hamis burkot, az illúziókat és az üres pátoszt, hanem azért elsősorban, mert a költői ihlet valódisága híján omlottak szét, nem voltak igazi versek. S ezt a hiányt nem pótolhatta az akarás őszintesége.

Valamikor Zelk Zoltán az érzelmek jogát védelmezve lázadt fel mestere, Kassák Lajos szikárnak érzett racionalizmusa ellen; most a törvények megalapozottsága után kutató intellektuális kétely, a valódi és az etikailag igazolható után nyomozó gondolat gyengeségei miatt bukott el. Mintha nem is lett volna egykor kortársa Derkovits Gyula, úgy hadakozott 1948-ban a művészi absztrakció ellen, s midőn a realizmusra esküdött, gyakran megelégedett annak látszatával. Pedig érezte, hogy mélyebbre kellene hatolnia: "A hirtelen nekihevültség, az eltökélt szándék sehol sem olyan árulkodó, mint a versben" – írta 1949-ben költészetünk akkori állásáról.

Helyzetét a kritika is megnehezítette. "Nemzeti költő"-vé deklarálták, akinek teljesítménye előtt lábhoz tett fegyverrel kell tisztelegnie a bírálatnak. "A magyar líra vezető egyéniségévé vált" – írták róla, s arra biztatták: "... adja át magát lénye természetes hajlamainak, feledkezzen rá az élet derűs, jóleső tényeire, éreztesse az élet napos oldalának ízeit." Nehezen lehetne ma már kielemezni, miképpen sodorták, hogyan sodródott költői készségeinek, lehetőségeinek perifériái felé, midőn azt hihette, azt hitették el vele, hogy felfelé tart.

Gyermeklapot alapított és szerkesztett a Kisdobost (1952-1956), melyben számos mellőzött írónak, költőnek biztosított publikálási lehetőséget. 1956-ban az Írószövetség forradalmi csoportjához tartozott. Politikai magatartásáért 1957-ben 3 évi börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult 1958. október 15-én.

Írásai csak 1962-től jelenhettek meg rendszeresen. Az ezernevű lány c. mesejátékát Szervánszky Endre zenéjével a Bartók Teremben mutatták be 1963. január 24-én. Ebben az évben jelentek meg új versei a Tűzből mentett hegedű c. kötetben, benne a halott feleség siratása (Sirály). 1964-től írt karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket az Élet és Irodalomban, 1965 és 1967 között a Tükörben is megjelentek írásai.

1967-ben Négy perc múlva beáll az ősz c. lírai játékát az Irodalmi Színpadon játszották. Sirály címmel 1973-ban adta közre összegyűjtött verseit (1925-1972). Az Irodalmi Színpad a Fáklya-klubban 1974. december 19-én  Zelk Zoltán estet rendezett. Emlékezetes maradt szereplése Szabó István és Sára Sándor Tűzoltó utca 25. című filmjében.

Zelk Zoltán kései lírájának korszerűsége éppen ezért nem az egyéni lét köreibe, a magánemberi egzisztencia övezeteibe való visszahúzódással jellemezhető, nem ez emeli "nagy költészetté" e lírát, hanem a közösség reprezentánsaként a méltó emberi életért folytatott küzdelem kemény végigharcolása s ennek költőileg végleges tisztaságú, tömörségű és fegyelmű, jelképekkel dús kifejezése. Ez a melegszívű, kissé mindig hamiskásan pillantó, és egyáltalán nem hősies kiállású férfi az utolsó percekig fenntartotta a maga részéről a lét értelméhez fűződő akaratát, amikor mindig és újra a holnapi vers megírására készült. Sorsa ajándéka volt, hogy az utolsó – úgy lehet, legnehezebb – éveiben szenvedése "...mélytüzű nagy tükrébe" tekinthetett szenvedése "...százszoros visszárnyá"-ból, a mellette álló asszony jelenlétéből meríthetett erőt, az embertársi szolidaritás bizonyosságában hihetett.

S hitt még szinte megszállottként a vers, azaz az alkotás értelmében mint az emberi létezés megvalósulásának legmélyebb titkában még akkor is, amikor már egyre erősebben hallotta a félelmetes patkócsattogást, s látta az égre rajzolódó keréknyomokat. Amikor a Három perc utolsó sorait írta, akkor is érvényes volt számára az az üzenet, amelyet még az Alkonyi halászatban a maga számára küldött előre az intuíció csodájaként:

S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyűt, ha bármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötélen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!
(Ötven felé)

Megjelent kötetei:
Teremtés tanúja. 1945. – Az állatok iskolája. 1946. – Gyermekbánat. 1947. – Kagylóban tenger. 1947. – Négy vándor és más mesék. 1947. – Ezen a földön. 1948. – Apám könyve. 1949. – A hűség és a hála éneke. 1949. – A pártos éneke. 1950. – A nép szívében. 1952. – Kecskére bízta a káposztát. 1954. – Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója. 1954. – Mint égő lelkiismeret. 1954. – Tilinkó. 1955. – Alkonyi halászat. 1956. – Tűzből mentett hegedű. 1963. – Erdőben-berdőben. 1964. – Zúzmara a rózsafán. 1964. – Tegnap. 1966. – Fölforrt az ég. 1967. – Békabánat. 1970. – Bekerített csönd. 1971– Féktávolságon belül. 1973. – Sirály. 1973.– Ahogy a kötéltáncosok. 1975. – Mese a kiscsikóról és sok más barátunkról. 1975. – Meszelt égbolt. 1976. – Akit az isten nem szeret. 1976. – Tollászkodik a tavasz. 1976. – Vers a két kis fókáról. 1977. – Mindennapi halálom. 1979. – Az ezernevű lány. 1979. – Reménytelen győzelem. 1979. – Főhajtás a túlvilágra. 1980. – Keréknyomok az égen. 1982.

Fontosabb díjai: 
Baumgarten-díj  (1947), József Attila-díj  (1951, 1974), Kossuth-díj  (1949, 1954).

Forrás:
http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/02/195.html
http://www.sulinet.hu/tart/fncikk/Kdh/0/7383/zelkzoltan.html

Szerkesztők:



Mai idézet:

"Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszíti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie."

Ray Bradbury

Szerkesztőség

Üzenőfal

Tooltip szövege ide jön
Close

Legalább 3 karaktert írj be a kereséshez