country blogja

country profiljaPower user
offline

country (F/78)

Csatlakozott:2006.10.21.
Utolsó belépés:2017.03.26.

Ezt kell tudnod rólam

Itt lakom: Aszód

Párkapcsolatom: Foglalt vagyok


Hagyd abba, add fel, nincs esély. Ezt hallom néha én.
Túl sok minden szól ellened. Itt nyerni nincs remény.
Ha elborít a csüggedés, s lehorgasztom fejem,
Felidézem mit láttam én egy régi versenyen.


Az emlékkép reményt sugall, amint eszembe jut,
Ujjá születni érzem én a régi kisfiút.
Sok kis legény, kis férfiak a futóversenyen,
Nagy izgalom, nagy félelem, még jól emlékezem.
A rajtvonalnál álltak ők, mind győzelemben hitt,
Holtversenyben nyerni tán, vagy lenni második.
A pálya szélin ott feszít sok szurkoló apa,
Minden fiúnak most kell Mindent megmutatnia.
Harsan a síp, indulnak ők, szívükben vágy hevül,
Mind arra vágyik ő legyen a hős csak egyedül.
S kiváltképp így az egyik, kit apja elkísért,
Az elsők közt futott, - Apám oly büszke lesz ezért!
Ám lába alá hirtelen egy fűcsomó került,
A győzni vágyó kisfiú megbotlott, s elterült.
Egyensúlyáért kapkodott, széttárta karjait,
A nézősereg kuncogott, látván, hogy elbukik.
És elbukott minden remény, míg fekve ott maradt,
Azt kívánta tűnne el tüstént a föld alatt.
Ám apja látta, hogy fia milyen nagy bajban van,
Tekintetével ezt üzente: Kelj fel, s győzz fiam!
Fölállt hamar, még semmi vész, még ledolgozható
A távolság amennyivel vezet a sok futó.
Nyargalt a többiek után, megint győzni akart,
De buzgalmában megcsúszott és újra elhasalt.
Bár föl se keltem volna!-, így kettős a szégyene,
Már indulni is hiba volt, futnom reménytelen.
A nevető arcok közt apja magányosan, tekintetével így üzent:
Kelj fel és győzz fiam!
Felugrott és indult tovább tíz métert vesztett el,
Hogy ezt behozza, gondolta, keményen futni kell.
Hat-nyolc métert a hátrányból hamar ledolgozott,
De olyan nagyon iparkodott, hogy ismét felbukott.
Legyőzötten hever szegény, szeméből könny pereg,
Minek szaladni! Harmadszor fölkelni sem merek!
Odalett így minden remény, s minden akarat,
Úgy elcsüggedt, s az élbolytól oly messze elmaradt.
Vesztettem! - így gondolkodott, a szégyen rám ragadt,
De apja is eszébe járt, és rájött, ezt nem szabad.
Kelj fel! hallott egy suttogást, hallotta hangtalan,
Kelj fel és foglald el helyed,
Feladnod soha nem szabad, eredj és győzz fiam!
A belső hang erőt adott neki. Kelj fel! szólt valahol,
A győzelemnek egy titka van: Kelj fel, ha elbukol!
Új céllal, új erővel ismét feltápászkodott,
Győzz, vagy veszíts - így szólt a hang. Feladni nem fogod.
Az élmezőny már messze járt, futott és futott,
Mintha győzhetne úgy rohant és mindent beleadott.
Már három ízben elbukott, s mindig futott tovább,
Esélye nyerni nincs és mégis a célig meg sem állt.
A győztes már célba ért büszkén és boldogan,
Ő nem bukott, nem szégyenült meg, örülni módja van.
És hősünk is beérkezett az utolsó helyen,
Lesütött szemmel ért oda, ne lássa szégyenem.
Ám üdvrivalgás tört ki nyomban, még nagyobb, mint előbb,
A közönség, mint győzteseket úgy ünnepelte őt.
Apjának ennyit szólt csupán: Jól elszúrtam, nahát.
Nekem te győztél, monda az, hisz futottál tovább!


És most, ha minden oly sötét, a gond baj elborít,
E kisfiú emléke még ma is sokat segít.
Az élet is csak verseny, melyben sok futó lohol,
A győzelemnek egy titka van,
KELJ FEL, HA ELBUKOL!
Hagyd abba, add fel, nincs esély! Biztatnak hasztalan,
De bennem szól a másik hang:
KELJ FEL ÉS GYŐZZ FIAM!
 
Tengerparton, hol sok fehér sirálymadár szálldosott,
Réges-rég, a vihartündér, valakiről álmodott.
„Ó, csak jönne! Bár láthatnám!” Naphosszat így énekelt,
És nézte a tenger partját, ám de senki nem felelt.
„Bár láthatnám! Ó, csak jönne!” És a szíve zokogott,
Énekelte, és pergette ujja közt a homokot.
„Ó, csak jönne”… de hát nem jön… Nincsen másik megoldás,
Tajtékból oltár lesz rögtön, készül a tündérvarázs.
Készen áll a tajtékoltár, a tündér letérdepelt,
És az oltár lábainál, szörnyű imát énekelt.
„Tűz, Lég, Víz, Föld őselemek! Kis húgotok szólít most!
Segítsetek! Gyertek, gyertek! Nekem vigaszt adjatok!”
Az oltárból lángok csapnak, egyenest az ég felé,
A madarak elhallgatnak, a szó a Tűzelemé.
Szélvész süvít, orkán bömböl, remegtet a félelem,
De nem törik meg a bűvkör, itt van már a Légelem.
Haragosan forr a tenger és a tündér reszketett,
Csöndben térdel, szólni nem mer, a Vízelem érkezett.
És végül a föld megmozdul, szikla dől le hirtelen,
A helyéből mind kifordul, itt van hát a Földelem.
„Megérkeztünk kis testvérünk! Halljuk hát a parancsod!
Miért kell a segítségünk? Halljuk a tündérhangod!”
Összeszedte bátorságát, megnyitotta ajkait,
És elmondta a parancsát, sebzett szíve titkait.
„Volt valaki, akit régen, a végzet erre vetett,
Reá néztem, s akkor bennem, bús szerelem ébredett.
Hogyha látnám azt az arcot… ha szeretne… Istenem!
Hallottátok a parancsot! Adjátok ezt meg nekem!”
Elhallgatnak az elemek, lecsitul a morajlás,
„Nincs hatalmunk a szív felett! Kérjél bármit, bármi mást!
Hogyha anélkül megyünk el, hogy kitombolnánk magunk…
Ó, ne játssz az életeddel! Kérjél bármit, hallgatunk!”
És a tündér mit felelhet, mit kérhetne tőlük még?
„Ha nem adhattok szerelmet, akkor hát az arcképét…
Ott legyen! Ott fenn a sziklán, hogy mindenkor láthassam,
Hogy vele így éljek eztán, látva őt a bánatban.”
 
Eltelt sok év... És az arckép, s a tündérlány hova lett?
Minden sziklát tenger dúlt szét, de hallod az éneket.
„Ó, csak jönne! Bár láthatnám!” A tündérdal tovább zeng,
Ma is szól a tenger partján, de válasz nincs. Csak a csend.

(Auróra)


Szemed csillogása, maga az élet,
Ketten vagyunk mi, és én már nem félek.
Minden pillantásod arcom égeti,
Mert forró tekinteted már nem bírom ki.

Szerelmes szavaid megőrjítenek,
S mindig eszembe jut őrült tekinteted,
Az a különös fény, mely benne ragyog,
Mellyel, ha rám nézel, nyomban meghalok.

Csak nézlek és nézlek, némán, szótlanul,
Mosolygó szemed, mely rám mered vadul.
Visszamosolygok, és egy imába fogok:
”Add meg Uram! Őt, akit én akarok!

Szavaid súlya, mely itt él bennem,
Nem szakíthatod ki, te sem Istenem!
Mert bármi mást elvehetsz, mi enyém,
Őt nem adom! Őt már rég kértem én!

Magamat nélküle el nem képzelhetem,
Add nekem Őt! Mert Ő az életem!”
Szeretlek, mint Hold az égboltot,
Nem szabadulhatsz, ezt most már tudod.

Szerelmes szívem, mely hevesen dobog,
Nem a máséba, a te kezedbe adom.
Rendelkezz vele, mert már csak a tiéd,
S vele együtt fogadd el egy angyal életét!
 
(ismeretlen)


 

Azt, hogy szeretlek, tudom egyre tökéletesebben,
Mert én már évek óta Veled vagyok szerelemben,
Szeretlek régóta, ez az érzés semmit sem apadt,
Az én szívem már örökre a Te lelkedhez tapadt!

Felébredek minden reggel és kinyitom a szemem,
Attól kezdve utánad sóhajtozom szép csendesen,
Vágyom Rád és remélem, hogy meglátlak egyszer,
Az én fájó szívemre csakis Te vagy a gyógyszer!

Egész nap csak várom, hogy hallhassam hangodat,
Folyton reménykedem, hogy majd láthatom arcodat,
Minden egyes pillanatban csakis Rád emlékszem,
Ez a csodálatos szerelem néha elveszi az eszem!

Azt, hogy szeretlek, tudom nagyon-nagyon régen,
Mert ilyen tündér lány nincs, földön és az égen,
Vágyakozva gondolok Rád én, minden pillanatban,
Szeretlek életem virága, suttogom Neked halkan!

( Sopánka )



 
Apró magányos ház, odafenn a hegyoldalon,
Cseppnyi fényét az éjszakában nem találom,
Hazafelé tartok, a sötétséget kémlelem,
Ezer lámpa ragyog, - én a tiédet keresem.

Nemrég ott álltam ajtód előtt, elnéztelek,
Odabenn aludtál, mint önfeledt kisgyerek,
Az alkony lassan kimúlt a hegyek mögött,
Vöröslő fénye, ablakodon kettétörött.

Nem érezted, hogy meglestem az álmodat,
Tudtam - most kell elfutnom, maradnom nem szabad,
S én maradtam mégis. Miért? Ne kérdezd sose!
Fogva tartott meleg szobád és a halk zene.

Apró magányos ház, odafenn a hegyoldalon,
Cseppnyi fényét minden éjjel megtalálom,
Haza tartok, s most önmagam kémlelem,
Ezer lámpa ragyog, de csak egy világít énnekem!

(ismeretlen)


 
Álmodtál egy lányról ki csinos és szerény,
De szíve legmélyén tombol a szenvedély,
A konyhában tüsténkedik, ügyes kis kukta,
Mi kell a gyermekeknek, ő azt jól tudja.

Legyen közös álmotok és közös a vágyatok,
Együtt boldogan a jövőre gondoltok,
Legyen társ a bajban, és mindig megértsen,
Kivel megbeszélheted, ha gond van és Ő segítsen.

Egy csodás nyári reggel mikor felkeltél,
Ott várt, lapult a postafiókban egy levél,
Én küldtem, gondosan írtam, lapra vetettem,
Mire gondolok, s milyen vágyak vannak bennem.

Kíváncsian, összeszorult szívvel olvastad e levelet,
Hogy látom a jövőt, milyen lesz az életem melletted,
Megdöbbentél, és hirtelen ráeszméltél arra,
Én vagyok a válasz minden álmodra, vágyadra.

Elkezdtél sírni, tombolni, zokogva, ordítva,
Miért sodort az élet eléd, és miért pont ma,
Miért nem tegnap vagy évekkel ezelőtt,
A fájdalom belehasít a szívedbe, alig kapsz levegőt.

Megmutatta az élet, léteznek még csodák,
Álmaid vágyaid teljesülhetnek, de oly mostohák,
Hisz mire megkaptad azt mi szíved vágya,
Túl késő… ő már másnak a párja.
 
Kovács Andrea

Egy végtelen csók vagyok, mely hévvel csattan ajkadon,
a hozzád érő puha kéz, mely végigsimít hajadon.
Az izzó vágy mely a szívedben, lángban égő tüzet szít,
egy megérintő napsugár, mely keserű, de édesít.

Könnycsepp vagyok szemedben, mely örömödnek gyöngyszeme,
és hideg téli éjszakákon, lelked tüze, s melege.
Egy kotta leírt hangjegye, mely dallamában átölel,
s egy parázs fűtött szenvedély, mely egyenesen követel.

Álom vagyok, ki nem foszlik szét, hogyha jő a pirkadat,
ki ébredésed mosolyához suttog kedves szavakat.
Egy érintés, mely lelked mélyén boldog borzongást fakaszt,
s egy virágillat szívedben, mely oda csalja a tavaszt.

(Horosnyi Sándor)


 
Sok év telt el, s most találkozunk.
Vajon egymásról, mit gondolunk?
Vajon megismerem a hangját?
Felismerem a járását?

Folyton ezen merengek,
még messze vagy, már érezlek.
Messze vagy, nem tévedek:
Mégis, hallom a lépteidet.

Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, szívem, hogy dobog.
Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, hogy a hangom elcsuklott.

Felemelem tekintetem,
érzem, fogod a kezem,
meg sem tudok szólalni,
csak magamban, imádkozni.

Magadhoz szorítasz,
százezer csókot adsz,
megszólalni sem tudok,
csak mélyen hallgatok.

Zúgjatok harangok, zúgjatok!
A szívem, hangosan dobog!
Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, a lelkem, hogy zokog!

Elindulunk, mint régen,
szerelmesen, kéz a kézben.
Beszélsz-beszélsz, jó hallgatni,
úgy sem tudnék megszólalni.

Zúgjatok harangok, zúgjatok.
Most, olyan boldog vagyok.
Zúgjatok harangok, zúgjatok,
mert örökre vele maradok!

(Hirth Éva)



 

Csendben ülsz mellettem, cigarettád füstjét fújod.
Nem szólsz hozzám, most csönded szeret.
Otthon vagyok, megnyugszom nálad.
Szerelmed forró örvényével összevarrom
lelkem széthullott darabjait.
Érzel. Érezlek. Tudsz engem, s én is tudlak téged.
Oly sok éve már. Annyi csalódás, fájdalom, kínzás után?
Most újra itt vagy. Hogy kerültél újra ide?
S hogy lehet, hogy csöndjeink még mindig egyek?
Hogy lehet, hogy ha kezed fogom, másvilágba kerülök?
Oda, ahol nem kell magyarázkodni,
Nem kell félni, bezárkózni, ahol szabad vagyok?
Ahol igazán kinyílhat a lelkem? Hogy csinálod?
Ki vagy te nekem?
Voltál már kaland, bűntudat, barát, testvér,
szerelem, szerető, színtiszta vágy? Társ? Csalódás?
Volt, hogy azt hittem, eltűntél. Végleg. Hogy elég volt belőled.
S most újra itt vagy, újra érzem, mindent egyszerre, mit
valaha jelentettél nekem!
Mindent! S nem számít a távolság!
Ábrándjaim minden nap hozzád vezetnek!
Miért van ez? Hogy csinálod? Ott akarok lenni, ahol jó,
ahol mindent szabad, ahol kettőnknek külön világa van,
egy világ, mit ketten szőttünk, megértésből, szeretetből,
bizalomból, s szenvedélyből! Ahol nem kell erősnek, szépnek,
kedvesnek, tökéletesnek lennem, csak önmagamnak!
Ahol sóhajtok, s te tudod, mit mondanék, ha szólnék!
Ahol rezdülsz, s én tudom, milyen gondolat járt át!
Ahol rám nézel, s abban a pillantásban ott van múlt, jelen, jövő!
Mikor megáll az idő! S szenvedélyünk csúcsán,
miközben átadjuk magunkat a szent őrületnek,
s végre lelkek vagyunk csak, szabad lelkek, kik összefonódnak,
mint kielégültség. Ez boldogság. Utána mellkasodra hajtom fejem,
vágytól égő testben: ha a szemedbe nézek, többet látok,
s minden oly egyszerű, nincsenek kérdések, nincs kétség, félelem,
fájdalom, csak azt érzem, hogy jó. Jó együtt.
Jó veled. Jó érzés forró testedhez bújni. Jó ajkaidat csókolni.
Cirógatni a mellkasod. Jó élni.
S bármit is hozzon a következő nap: ha melletted talál,
én nem félek, mert te azt látod bennem, amit senki más.
 Az igazi lelkem!

 (Őze Mónika)



 
<< <
  1. 1
  2. 2
>>
Tooltip szövege ide jön

Legalább 3 karaktert írj be a kereséshez