bossikalmi blogja

bossikalmi profilja
offline

bossikalmi (F/62)

Csatlakozott:2010.06.26.
Utolsó belépés:2017.01.17.

Ezt kell tudnod rólam

Itt lakom: Érd

Párkapcsolatom: Foglalt vagyok

 
16. fejezet.
 
 Édesapa keresése.
 
Miután Joachim visszavitte az újságot a kávéházba, és átadta pincérnek sietett Édesapjához.  Már messziről látta, hogy nincs valami rendbe. Már a Kúra kapuja is nyitva van. Furcsa volt számára, mert tudta, hogy mindig zárva van. Mióta Erzsébet elhunyt. Csak a kis kapun közlekednek. Szobáról szobára halad, de minden ajtó nyitva, becsukta őket. Kék szobában, Édesapja kedvenc szobájában a gyertyatartóban égnek a gyertyák, pedig nappal van.
Siet lefelé a lépcsőn, és látja, hogy a lovarda, és az istálló ajtaja is nyitva. Belép az istállóba, Misi a lovászinas a bokszokat takarítja.
 
    -    Jó napot Mihály?
    -    Jó napot Fiatalúr, mi járatban erre felé?
    -    Édesapámat keresem, nem látta?
    -   Édesapját, láttam, kiment a szőlősbe, a nyitott hintóval, de nem egyedül!
    -    Nem egyedül?
    -    Nem ám, hanem a személyzet is vele ment, azaz vitte magával.
    -    Személyzet, úgy érti, hogy mindenki.
    -    Igen, mindenki.
 
Édesapám örült, hogy tehetett ilyet az Ő korába, és ilyen betegen. Megáll az eszem.
 
    -    Remélem ezt nem hallotta, takarítson csak tovább, Misi.
    -    Nem hallottam én semmit, és elég sok a munkám is, tehát takarítók tovább Fiatalúr, takarítok tovább.
    -    Jól van, rég mentek el?
    -    Amikor, a nap a fejünk felet volt akkor lehetett, épp akkor hoztam be a szalmát a lovaknak.
    -    Tudom, hogy szorgos legény maga Misi, és köszönöm.    
 
Joachim kilép az istállóból, látja, hogy a hintók össze vannak kötve kötéllel. Fura ezt Édesapja nem szokta csinálni, mert a hintókat egyenként kötötték le. Most össze vannak kötve. az egyik hintó mellett a mankói hevertek a földön.
 Itt hagyta volna őket, akkor hogy megy a szőlősbe, nem tud mankó nélkül közlekedni. Tűnődőt Joachim.
Fogta a skiccet, amit a jó kezű mester – János - lerajzolt összehajtotta, berakta a felöltője zsebébe, és rohant a hintó után a szőlős irányába. Úgy negyedórányi futás után, már látszottak a hintó nyomai a földúton. Gyorsabban futott tovább, ahogy az ereje bírta, a levegőt is szaporábban vette. Időnként pár percre megállt, pihent egy kicsit, és újból futott tovább.
Már a hintó a látó térben volt. Mikor kezét a szájához emelte, kissé összezárta, és kiabál.
Édesapám, Édesapám, várjanak meg!
Ezt többször elismételte. Hintó lassabban ment. Eugén hátra fordult, látta fiát, hogy rohan a hintó felé. Hintót megállíttatta.
 
-      Hát, te fiam mit keresel itt?
-      Magát, Édesapám.
-      Tán köszönnél, erre nem tanítottak meg.
-      Jó, napot Mindenkinek!
-      Jó, napot Fiatal úr!
-      Merre mennek?
-      Ki a szőlősbe, gyere, szállj fel, ha már itt vagy.
 
Joachim eleget tett a kérésnek, megkérte a hajtót, hogy a hintó hátsó részébe foglaljon helyet, és Édesapja mellé ült.
 
-      Hajthatók?
-      Ha, szeretnél.
 
Gróf átadta a gyeplőt, és elindultak. Hintó lassan zötyögőt a hepe – hupás úton. Élvezték, hogy újra ketten lehetnek a bakon. Mint, amikor a kis Joachim tanult hintót hajtani. Rég volt, akkor csak Erzsébet ült hátul, és fogta a fejfedőjét, hogy a szél le ne vigye, mert az ifjú sebesen hajtott. Eugén többször rá is szólt.
-      Emlékszik, mikor még fiatal voltam, és rám szólt?
-      Arra, ne emlékeznék?
-      Akkor, azt mondta nekem, hogy „kisfiam. lassabban, mert a lovak hamar elfáradnak.
-      Akkor lassan megyünk, Édesapa”.
-      De, most nem megyünk gyorsan, ugye?
-      Nem, most lassabban megyünk.
 
Nemsokára a szőlőshöz értek.
Mindenki leszállt. Csak Eugén volt a hintón.
 
-      Maga nem száll le, Édesapa?
-      Leszállnék, de nincs itt a mankóm.
-      Nem, baj majd én leszek a mankója.
 Bementek az ottani kisházba, ahol meg volt terítve, az asztal, finomságokkal.  A személyzet, nem is mert hozzányúlni az ételekhez, csak nézték.
 
-      Egyenek nyugodtan, mert akkor Mi sem tudunk enni.
-      Köszönjük, Gróf úr!
 15. fejezet.   
 
 Újság cikk.



Eugén már egyre fáradtabb, és állandó felügyelet alatt van. Egy fiatal nővér vigyázz, az idős grófra. Öltözködésben, a sétánál, segít a nővér. Már annyira megszokta a mankót, hogy már táncolni is mer vele.
Joachim, szól a nővérnek, hogy leszalad a kávézóba, és mindjárt jön. Nővér ezt fejbólintással jelzi, hogy értette.

Már 1862 - t írunk. Csendes verőfényes nap van. Ifjú gróf egy kávézó teraszán üldögél, lassan kortyolgatja a most kihozott forró feketét, és a napi lapot olvassa. A napi lap sok érdekességet ír a világról. Az egyik cikken fennakad a szeme.
Nem hisz a szemnek, és újra elolvasta, hogy Kínában már feltalálták, és már gyártják a kerekesszéket. A cikk még kézzel rajzolt képet is van.
Joachim int a pincérnek, elkéri az újságot, fizet, és rohan a műhelybe, ahol János dolgozik.



Benyit, de nem lát senkit.
Kiabál: Jááááános, merre van!
Válasz nem érkezik.
Joachim türelmetlen, fel-alá járkál.
Még egyszer kiabál: Jáááááános!
János a műhely hátsó részéből sétál elő.

       -     Hol volt? Annyit vártam magágára.
       -     Épp egy megfelelő fát kerestem elő a szőlő géphez.

Ifjú letette az újságot az asztalra.

       -      Látja?
       -     Mit kellene látnom?
       -     A képet.

János megigazítja a szemüvegjét, felveszi az újságot, az ablakhoz megy, így már jobban látja a képet.

       -     Igen, most már jobban látom, igen ez egy szék, amelynek az oldalán kerék van.
       -     Ez, az, János!
       -     Mi van ebbe érdekes?
       -     Nem vette észre, hogy a szék mellett egy kerék van?
       -     Észrevettem, és?
       -     Ébredjen már fel, barátom, és nézze meg jobban azt a képet. Ők már gyártják azt a széket, amit nekünk is, el kell készítenünk. Ha a próba darab jól sikerül, akkor mi lehetünk az első gyártók, itt a vén kontinensen. Így nem foglalkozok a hajókkal, hanem csak a kerekes székkel. Persze, ha segít! János! Érti! Itt a nagy lehetőség, hogy sok emberen segíthetünk.

János jobban megnézi a rajzott, és hosszan elgondolkodik. Csendesen ezt mondja az ifjú grófnak. Ha jobban megnézem, akkor, a ,,kerekes szék" megvalósítható.

       -     Ez, az! Tudtam, hogy bízhatok magágába barátom. Gyorsan rajzolja le, mert vissza kell vinnem a kávézóba az újságot.

János leskiccelte a kerekes széket a képről, összeméri, hogy pontos a rajz, és visszaadja az újságot.
Ifjú már elindult, de János utána szól.

       -     Várjon csak Fiatal úr hagy, nézem meg még egyszer azt a rajzot!
       -     János már látta, sietnem kell, mert a kávézó bezár nem sokára.
       -     Kérem, Joachim, kérem?
       -     Jó, de siessen.

Átadja az újságot Jánosnak, aki alaposan szemügyre veszi, a skiccet, kijavítja, és visszaadja.

       -     Látja, hogy itt, ezt nem vettem észre az előbb, mutat rá egy pontra, de már viheti, mert minden meg van. Köszönöm, Fiatal úr.  

       -     Akkor, hagyjam, abba a szőlő leszedő gép munkálatait.
       -     Igen, mert most ez a fontosabb. A kerekes szék. Ennek fog örülni Édesapa, ha elkészül.
       -     Rendben.
       -     De, ezt egyedül nem tudom megcsinálni. Kell segítség.
       -     Magára bízom János, oldja meg, ha ketten, vagy többen, de oldja meg.

 
Minden testrészemmel, érzem, mikor jössz felém.
Szerelemre csillogó szemeid elárulják.
Mosolyod, még ezt fokozzák.
 
Érezlek.
 
Mint egy Mama, mikor gyermekét kezébe tartja.
Közelebb jössz, egyre közelebb.
Tapintásod menybeli, fellegekbe járok.
Szemeiddel szinte hívsz,
S követlek, beljebb, egyre beljebb.
Ott állsz előttem, karjaid átölelnek.
 
Jobban érezlek.
 
Szép, s gyönyörű vagy.
Legszebb, akit látok.
Testünk szerelemre készül.
Egyre jobban érezlek.
Kívánsz, s megyek beljebb.
Egyre beljebb, s beljebb.
 Testünk egybe forrt,
s vágyunk teljesült.
 
Szeretlek.
 
Nem tudom.
 
Mikor meglátom kétszer dobban a szívem.
Szerelem lángja százszor lobban,
és kellemes meleg tölti el testem
mikor meglátom Kegyedet.
 
Kérdem, én tán ez szerelem?
Nem tudom.
 
De, ha nem látom, hiányzik nekem.
Szép arca mindig előttem lebeg,
s szembe néz velem,
hogy lássak egy csodálatos Nőt.
Kegyedet.
 
Kérdem én, tán ez szerelem?
Nem tudom.
 
Most a válaszom.
De, látom, és érzem.
Feszül a testem, mikor nézem,
mert egy csodálatos Nőt látok,
hogy közelebbről megismerjem
csak erre vágyok.
 
Kérdem én, tán ez szerelem.
Nem tudom.
 
De, ha nem látom, hiányzik nekem.
14. fejezet.  
 
Karola

Reggel Édesapától hangos az épület, Eugén nagyon mérges. Szidd most mindenkit. Nem mernek a közeléhez menni, félnek tőle.
Tudják, ha ideges, akkor mindent tör, őrjöng, és senki nem áll meg a lába előtt.
Valaki csak veszi a bátorságot, és bekopog az ajtón. Egy erős üvöltő hang hallatszik a szobából.

       -    Ki az?
       -    Csak, én, csak én Édesapa. Bemehetek?
       -    Te, lányom bejöhetsz.

Karola benyit, és látja, hogy Édesapja az ágy végénél áll, és próbálja felvenni a mankót.

      -    Várjon, majd segítek.
     -    Köszönöm, Karola.
     -    Miért jöttél?
     -    Csak úgy, gondoltam, hogy ha megnézem Édesapánkat, akkor jobb lesz egy kicsit a kedve.
     -    Ne beszélj félre, azt nem szeretem, mond hát, miért jöttél.
     -    Előbb üljünk le, jó.

Leültek a fotelokba, és Karola elmeséli, hogy Édesapának már nem többé művégtagja - azaz műlába -, János nem tud készíteni másikat, így mankóval kell járnia.

     -    Tudtam, hogy miért ver engem az ...
     -    Édesapánk, kérem, ne folytassa, hisz ő nem tehet róla, higgye el.

Eugén a leányára néz, és bólint, hogy már nem mond ilyeneket. Fejét a kezébe hajtsa, és könny jelenik meg a szemeiből.

     -    Maga, sír?
     -    Nem, nem lányom, erős vagyok, és nem sírok. Látod!
     -    Van még egy hírem.
     -    Remélem nem rossz, mert még egy ilyet nem tudnék elviselni, e mondd csak el, hallgatom.

Karola elmeséli, hogy már távozik, mert vissza kell menni az iskolába. Várják. Így is hosszabb ideig maradt távol, mint tervezte. Eugén, megcsókolja leányát, és megköszöni, hogy itt volt.

     -    Ha már menned kell, akkor menjél, és küld fel Joachimot, lányom.
     -    Persze, Édesapa, küldöm. Csókolom.

Karola, meghajol Eugén előtt, és távozik a szobából.

Eugén még a fotelba ül, feje a kezében, és ujjai közt nézi, hogy leánya, akire mindig számíthatott, hogy hagyja el a szobáját. Felfelé néz a mennyezetre, (időnként ott látja Erzsébet képét) Erzsébet kedvesem látod, hogy mióta elmentél teljesen más vagyok, ingerültebb, nincs, kivel megbeszéljem a dolgokat. Gyermekeink távol vannak, ha, itthon is vannak, nem velem foglalkoznak. Erre a falon lévő kép megmozdult. Erzsébetet ábrázolja a festmény. Jó, igazad van, de akkor is nem vagy itt, és hiányzol. Várj, megigazítom a képet. Gyorsan eszébe jut, nem tudja, de nem hagyja el magát. Felnyomja magát a fotelból, és óvatosan oda ugrál a festményhez. Egyensúlyát megtartja, és megigazította Erzsébet festményét. Majd ugrálva megfordul, és visszaugrál a fotelhoz. Leül. Fúj egyet, elfáradt. De, büszke magára, hogy minden segítség nélkül meg tudta oldani.
Festmény, és fotel között öt lépés volt. Eugénnak, így egyedül nagy táv.   
Asztal felé nyúl, leveszi a borral töltött poharat, és kortyol egyet. Megpihent. Nézi a festményt, még mindig gyönyörű ez a Nő. Közben mosolyog, eszébe jut mikor megismerkedtek. Beugranak az ismeretség képei, igen rég volt, nagyon rég. Talán, ha most itt lenne velem akkor ketten idéznénk fel a múltat. De nincs, ott fent van. Na, jó nem búsulunk, nincs értelme, Ő, fent van, és én itt a gyerekekkel.
Eugén! – szólal meg félhangosan fejezd be, igyál még egy kortyot, és menj lefeküdni, készülj a holnapra.
Úgy, is tett.  
 
  13. fejezet.   
 
Nemes hazugság.



Joachim, megkérte Jánost, hogy legyen szíves megoldani a láb sérülését.
János forgatta a lábat, nézte, hogy lehetne megoldani a problémát, de sehogy nem talált á a megoldásra.

         -     Mi a baj János?
         -     Csak annyi, hogy úgy repedt meg, hosszába, és ha jól látom, Fiatalúr, hogy itt a fában több kisebb csomó van egymás mellett, (mutat rá pontokra), amit akkor nem vettünk észre, mert ezek a csomók egyszínűek a fával, ha elkezdem javítgatni, akkor ezeken a helyeken a fa könnyen törik, ami nagyobb baj okozhat.  Így ezt már nem lehet megjavítani, úgy ahogy Ön szeretné.
        -     Látom, de ezt hogy mondom be Édesapának, hogy nem tudja megjavítani a lábát, János.

Az ügyes kezű mester megvakarja a fejét, megpödri a bajuszát, kötényét megigazítja, és e szavakat mondja.

        -      Fiatal úr, így ez nehéz lesz.
        -     Nehéz, de még milyen nehéz, mit kellene mondani, hogy megnyugodjon, hogy újból mankóval fog közlekedni..
        -     Van egy ötletem, ha elfogadja tőlem.
        -     Mondja, csak szívesen hallgatom Önt.
        -     Csak annyit kell mondani a Fiatal úrnak, hogy amiből készült Édesapa lába, ez egy különleges fa, és e fát külhonból kell idehozatni, amit tudjuk nem igen egyszerű feladat. Messziről az óceán túlról szállítják idei. Ezt a Gróf megérti, és így időt nyerünk. Jó sokat.
        -     Nagyon jó János, látom, hogy csavaros az észjárása, nagyszerű megoldás.                  Meg tudja javítani? Bízom magában!

János, felnéz Joachimra, miközben egy másik fát faragott.

        -     Nem.
        -     Miért nem, hisz az előbb azt mondta, hogy ...
        -     De, próbálja meg, kérem, addig is, amíg más megoldást nem találunk.
        -     Nem, Fiatal úr! Nem teszem ki magam annak, hogy netán kárt okozzak a Grófnak. Higgye el, nem ér meg az egész annyit. Ha, meg csinálnám, nagyobb kárt okoznák vele. Annyit nem ér meg az egész. Meg aztán, a Gróf Önre is megharagudna, de nagyon.


Joachim csodálkozva néz, majd nem elejti a sétapálcáját e szavak hallatán.


-    Jól van, ha nem megy, akkor ne erőltessük, Édesapa meg fogja érteni.


Jochaim, felmegy az emeletre Karolához, és közli, hogy nem lesz kész a láb.
Karola arcához kap.

    -     Most mi lesz, bátyám?
    -     Semmi gond, mondja Joachim, és elmondja, amit János mondott.
    -     Ezt elmondani, Édesapának, és megértetni vele, hogy már nem kap új lábat bátyám nehéz lesz.
    -     Biztos, de most mit tegyünk, húgom, hogy jövünk ki ebből?
    -     Nem tudom, kitalálunk valamit.
    -     Más nincsen, csak ez a megoldás, amit János mondod.

A testvéreknek más megoldás nem jutott az eszükbe, így megkísérlik Édesapjuknak megmagyarázni, hogy már nem lesz művégtagja, csak mankóval tud majd járni.

 
Joachim, gondol egyet, és visszamegy Jánoshoz, hogy hátha sikerül meggyőznie, hogy javítsa meg a lábat.
 
-       Nem, zavarom, de lenne egy kérésem?
 
János, felnéz, nem, ne is kérdezze, mert látom, hogy mit akar. Nem megy! Értse már meg, hogy veszélybe sodornám a Grófot, ha megjavítanám a lábát. Így, nem! Ne, haragudjon, de tovább kell dolgoznom.
 
-       Látom, hogy nem egyszerű, meggyőznöm, megértettem. Mit csinál?
-       Szőlő leszedő géphez csapokat. Ha, jól értelmezem a rajzot, akkor a gép, a szőlők felett van, evvel a karral megmozdítja a tengelyt, ami jobbra – balra lehet mozgatni, és a fürtöket leszedi a tőkéről, s nem vész kárba egy fürt sem.
-       Igen, így működne.
-       Értem, és látom, nehéz munka, de nem lehetetlen. Már a tengelyeknél tartok.
-       Hagyom dolgozni, nem zavarok. Viszontlátásra János!
-       Viszontlátásra Fiatal úr! 

 
Egy fiatal leány a vászon előtt.
Félig ülve, ecset az egyik kezében,
paletta a másik kezében.

Fest.

Vásznon, margaréta virágokat.
Felső teste mezítelen.
Gyönyörű dús, hosszú barna haja
háta közepét takarja.
Fejtetőjén hajába, egy ecset beszúrva
Finom, formás mellét, keze takar.
Csodás az alkotás,
s a festőművésznő alakja formás.

nézni, képetJó, nézni a képet.
Mert felidézi, az elfelejtet emléket.
 
A festőművésznőt.
 

Köszöntő!

 

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy írásaimat figyelemmel kísértétek. 

 


 

2017-ben eredményben gazdag Boldog Új Évet Kívánok!

 


 

Bossányi Kálmán Miklós.
 




Reggel leánya korán nyitott be Édesapja szobájába. Elhúzta a függönyöket az ablakoknál. Ekkor látta, hogy Édesapa műlába a sarokba fekszik a földön. Felemelte, észrevette, hogy megreped. Gyorsan sietett testvéréhez, és megmutatta a műlábat.
Joachim, ügyet sem vetett rá. Éppen egy rajzzal volt elfoglalva.
Karola megrázza bátya kezét.

 

   -    Mit csinálsz? Látod, hogy rajzolok, most miattad elrontottam, kezdhetem újra az egészet.
    -    Bocsánat. - szólt Karola.
    -    Nincs bocsánat. Amikor rajzolok, akkor nem piszkálj, ezt mondtam már a múltkor is, mert úgy járok, mint most, elrontom. Különben mi van?
    -    Édesapánk, lába!
    -    Mi van vele? Tökéletesen működik. János ügyes ember jól megoldotta az elképzelésemet. Megvan, az újabb, az tökéletesebb lesz, mint az előző, most adtam át a rajzott Jánosnak, hogy készítse el.
    -    Mond, figyelsz rám? Itt van a kezemben, nézd meg, hogy milyen.




Evvel átadja, a lábat, Karola a testvérének.
Joachim megnézi, és látja, hogy tényleg repedt, ezt még meg lehet javítani. Majd, János megoldja.
Gondolkodik. Látja, hogy a legkényesebb résznél repedt meg a bokánál, hosszában. Nézi a rajzot, hogy még mit kellene rajta alakítani, hogy még jobb legyen.

 

  -    Figyelsz rám, kedves tervező testvérem, Édesapánk lába még ma kell. Érted! Még ma kell!
    -    Persze, hogy figyelek, csak azt csinálom, drága húgom. Figyelek rád, senki másra.
    -    Szerintem levihetnéd Jánosnak, hogy nézze meg, mert ha Édesapánk felébred, és nincs ott a lába mellette kiabálni fog.




Eugén felébred, lenyúl az ágya mellé, tapogatózik, de nem talál semmit.
Felül, lenéz, de nem látja a lábát, eszébe jutott, hogy a sarok felé dobta. Oda néz, de ott sem látja. Nagyon mérges. Elüvölti magát, hogy zeng a ház.



Karooooooooooooola! Karoooooooooooooola! Hol a lábam?

 

   -    Hallod, már felébred.
   -    Megyek már Édesapa, megyek már, csak ne kiabálj!




Karola fut fel Eugén szobájába, benyit.

  

    -    Mond, leányom hol a lábam?
    -    Édesapa, elreped, levittem bátyámhoz, hogy javítassa meg Jánossal.
    -    Mi történt vele, már nem emlékszem?
    -    A boka résznél sérült meg, de ne idegeskedjen, lesz egy másik, sokkal jobb.
    -    Lesz, persze, hogy lesz, de mikor?
    -    Hamarosan, János ügyes ember, hamarosan készen lesz. Addig itt a mankó használja ezt.




Eugént, megnyugtatta lány szavai, de kissé dühös, mérgesen összehúzza szemöldökét, rágyújt a pipájára, egyet pöfékel. Kellemes pipafüst oszlik el a szoba légterében, leányára néz, és elfogadta a mankót.
Lesétál a fiához, és nézi, hogy mit csinál.
 
-       Mit csinálsz fiam?
-       Rajzolok, Édesapám.
-       Azt látom, de mit?
-       Jelenleg egy egyszerű tervrajzott, egy olyan szerkezetről, ami éppen érdekel. Szeretnék, tervezni egy szőlő leszedő gépet, hogy ne keljen a fürtöket egyként leszedni, hanem a gép a vesszőt finoman megrázza, és a fürtök, a gépbe hullnak.
-       Érdekes lesz, ha elkészül. Felcsigáztál, kíváncsi vagyok rá.
-       Meg fogom mutatni, Édesapám. De, mikor lemegy, az udvarra vigyázzon, kérem.
-       Rendben fiam, vigyázni fogok.
  
 
 11. fejezet.    
 
Művégtag.



Már majdnem letelt a gyász éve, mikor Eugén megkapta a műlábát. Így már nem kellet mankóra támaszkodva közlekednie.
Leánya, Karola intézte el.
Addig mondta testvérének, hogy tervezzen Édesapjuknak egy lábat, amíg Joachim ráállt.
Tervező mérnöksegítő társa az ügyes kezű, jó szakember, a magyar származású János volt.



Joachim, egy olyan műlábat tervezett, ami úgy mozgott, mint az igazi. Ennek különlegessége az volt, hogy bokánál, és térdnél hajlott. Kivitelezés Jánosé volt. A láb sok munkaórával készült el. Ugye, itt minden egyes apró részletre oda kellett figyelni. egyes részeknél, pld forgóknál finomítani kellett, hogy járás természetes legyen. Persze, hogy Eugén egy fából készített műlábat használ, csak a használója, János, és a gyermekei tudták. Sok gyakorlással, sikerült úgy együtt élni a műlábbal, hogy nem lehetett észrevenni. Kívülálló számára a Gróf járása természetes volt.  Nadrág szárát a szabójával úgy varrata, hogy a lábán a művégtag ne látszódjon ki.
Eugén, nagyon boldog volt.
Ennek annyira megörült, hogy már hosszabb túrákra is vállalkozott. Meg is volt az eredménye.



Egyik túránál megismerkedet egy fiatal csinos lánnyal. Katalinnal. Annak ellenére, hogy még gyászolt. Tudta, hogy a gyász nem sokára végett ér, de a lány annyira lenyűgözte, hogy már majdnem megszakította a gyászt.
Egyszer az egyik séta közben rosszul emelte a lábát, és elesett. Katalin nyújtotta a karját, hogy felhúzza, és észrevette a mű végtagját.

        

         -  Magának műlába van Eugén?
         - Igen. Sajnos. Remélem, ez nem ad okot Önnek, hogy...




Hosszú csönd volt. Egyik, sem mert megszólalni, nehogy a másikat megsértse. Végül Katalin törte meg a csendet.



         - Nézze, én Önhöz fiatal vagyok, ugye megérti, hogy az ilyen ismeretség nekem egy fiatal lánynak, úgy szólván, ez nem egy…
        - Kérem, ne is folytassa. Értem. Ön egy kedves, tényleg fiatal lány, és nem egy ilyen idős, féllábú, rokkant emberrel szeretne megismerkedni. Tisztában vagyok vele, Katalin.
        - Kérem, nem erről van szó, de...
        - Kedves magától, de ezt hagyjuk, haza kísérem, nem szeretném, hogy ilyen későn sétáljon egyedül.

Eugén, int az arra felé haladó konflisnak. Megáll, bemondja a címet, konflis elindul, és haza viszi Katalint. Eugén, bemondja a lakhelye címét, és haza szállítatja magát. Otthon felmegy a szobájába, fejét a kezébe temeti, és elsírta magát. Mikor már kisírta magát, hangosan e szavakat kiabálta a levegőbe.



Ez nem lehet, hogy ilyen szerencsétlen vagyok!
Ez, nem lehet! – ismételte még egyszer.



Levette a műlábát. Fél lábbal ugrált az ágyához.
Leült. Levetkőzött, és dühében a sarokba vágta a lábát, majd hátradőlt, álomba szenderedet.
<< <
  1. 1
  2. 2
>>
Tooltip szövege ide jön

Legalább 3 karaktert írj be a kereséshez