Bánat.
A boldog partokat jó volna újra látnom
hol Nápolyt tükrözi kék fátylon át a hab;
felhőtlen csilagok, a dombon büszke várrom,
villák, narancsok szeplőtlen ég alatt.
Mi gátol hát? Gyerünk! Gyönyörű lángfolyammal
már a Vezúv, ahol fakadnak hűs vizek,
hadd lássam, hogy dereng a hegy mögött a hajnal,
és kézen fogva azt, ki nékem égi angyal,
bolyonghassak vidám, szelíd lankál megett.
Járjunk be az öböl karéján minden utat,
csodáljuk meg, amit kínál a partvilág,
Cintia kertjeit, sírját Vergiliusnak,
s mindjárt mellette majd Vénus romtemplomát.
Narancsfái között a sok szölőbokornak
a mírtusz és a borág már összeházasodtak -
sziromból szép fejék hajadra ott kerül,
hullámmorajban és lágy szellősusugásban,
az élet és a fény legédesebb honában
a szerelem kisér bennünket egyedül.
Fakuló napjaim kioltják már a lángot -
fokonként fújja el a sors fuvallata,
de néha újra gyúl egy csöppnyi tűz, ha a
lelkemben felragyog emléked, arcvonásod.
Az istenek talán megengedik nekem,
hogy földi napjaim végére nyugton érjek,
szűkül a láthatár - és gyengülő szemem
többet nem láthat át, csak egy - egy kúrta évet.
Ha veszni kell egy reggelen,
ott érjen a halál, a boldog partvidéken,
csak ott engedje el kezem
a kelyhet, amit végzetem
kiinni átadott, rózsák kíséretében.
Adják az istenek, hogy eljussak oda,
hol emlékezeted a táj arcára lebben,
köszöntöm Édenem. - aztán elérhet a
halál, hisz ott talál, hol élni úgy szerettem!
/Ismeretlen szerző/
