mbok: vörös, narancs, sárga.
Levélhalmok a földön, a fák ága már árva.
Kupacba gyűjteném szívem szerint,
s feküdnék bele a meleg színekbe,
burkoljon be, had merüljek el benne.
Ágról szakadt lettem én is, mint így
ősszel a levelek. Bánom-e? Már nem is
oly nagyon, hisz ha akarom, besüppedek
a gyönyörű tájba, apró csodákba, ünnepekbe.
A nap sugarai a kopasz ágak közt
rám szórják a fényt, tündöklök,
s újra élem a reményt. Vágyom
és várakozom, hogy újra ágra leljek,
s ezúttal tán már nem fújnak el az őszi szelek.
Lesz majd egy, aki ragaszkodik, nem
engedi el többé a kezem, akkor sem
ha én a kupacban, a színek közt
ugrándozva-nyugtalan keresem a helyem.
Szívem a szívedben ....
Hagyj itt magadból egy kedves gyöngyöt ...
lelked egy csodás darabját.
Valamikor, nagyon régen, kiejtett valaki a kezéből. Hibába kerestek, nem találtak. Elvesztem az út porában. Szeretettem volna szögletessé válni, hátha valaki megbotlik bennem. Mégsem álltam meg soha, a gondolataimmal gurultam tovább.
Időnként felemeltek, de hiába próbáltak megtartani, nem tartottak eléggé szorosan, szinte észre sem vették, már elgurultam.
Voltak olyanok is, akik észrevétlen 'rúgtak belém'. Ilyenkor voltam a leggyorsabb. Már nem akartam szögletessé válni, szerettem, hogy gurulhatok át, mindenen.
Aztán jött valaki ... , letörölte rólam a port, simogatott. Szinte fájt a fény, amit láttam magam körül .. Újra el akartam tűnni az út porában .. nem engedte.
Szorosan tartott, és tart azóta is vigyáz rám ...
Isten tenyere,
minden hulló levelet
magához ölel...
Nem zuhanhat mélyre az,
kit óvón ölelnek,
kinek hervadó szívkertjébe
nyarat ültetnek,
kire milliónyi áldás száll,
és ezerszínű virág,
kiért könnyeket hullat
ez az érző embervilág.
Nem csüggedhet az,
akit szeretnek,
akinek szépívű szavaiból
erőt gyűjtenek,
akire hálával gondolnak
és szívvel éreznek,
akit a föld porából
égig emelnek.
(Kun M.)
Hervadt nyárvarázs
pillangóként repül el
a végtelenbe..
(Kun M.)
Aki egy kis patak csobogására alszik el, a mező összes virágának illatával takarózik és reggel madárdal ébreszti, az irigylésre méltó ember.
Csak oly kevesen érnek rá mindezt felfedezni, átélni. Őrizzük, becsüljük, s nem utolsó sorban védjük meg ezt az örökséget. Csak rajtunk áll emberek!
Lépteid nyomán friss virágot gyűjtöttem ...
örök nyár maradsz .....
Teríts asztalt a szívedben, és
engedj köré mindenkit, aki
szeretetre éhes ....
Az élet tele van apró pillanatokkal. Szebbnél szebb apró virágokkal. Sokak számára jelentéktelenek tűnnek, de mi, akik szeretünk, másképp látjuk őket. Nekünk az egész életet jelentik, s nélkülük nem tudunk boldogok, lenni. Víz nélkül a virágok sem élhetnek. Pillanatok nélkül a mi életünk sem létezhet. Az égen a csillag ezer s ezerszámú, pillanatból is legalább ennyit látunk. Apró, kis pici porszemek az életben, mégis óriási kövek a szívünkben. Ott születnek, ott halnak meg a szívben, milliónyi emlék kereszttűzében. Száz szó mellett ott csücsülnek, s szívünkből ki nem ürülnek.
...ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek…”
Wass Albert
Gere Irén:
..... apró tüzeket gyújtok ....
Nem akarok felégetni semmit!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy senki ne fázzon a télben,
hogy senki ne féljen a sötétben!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
csak átmelegítem kicsit a lelkeket!
- felgyújthatnék erdőket, mezőket, réteket,
- de csak melegítek, nem perzselek!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy ne tévedjenek el a csillagok,
- hogy segítsenek nektek,
hogy rám találjatok!
Hull-e még tavaszfény a hó-zúzmarás fákra,
s felolvad-e valaha ez a fagyos téli táj,
mely jégpáncélt borít szívem árnyékára,
hol átfagyott könnyek cseppje csordogál.
Vágyhatom-e még azt a visszatérő nyarat,
mi kétségeim útjától olyan messze jár,
mint azok a lélekfalon áthullámzó szavak,
melyeknek erejét törte meg az élet-hervadás.
Nyílik-e még éden-virág az álmok szívkertjében,
ott hol minden emlék kézen fogva jár,
s hol hinni lehet azokban a régi szép mesékben,
miknek tündérszerű vége az örök boldogság.
Vers:Kun Magdolna
…. Akivel én kéz a kézben vándorolni tudnék,
a patakot követve, az erdőkön át,
nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében
és messze néző fehér hómezőkön át.
Keveset szólna, és azt is egész halkan.
Azt a szót, amire mindig vártam.
A hallgatása többet mondana,
mint mások beszéde.
Megértene, jobban, mint bárki előtte,
jobban, mint ahogy én magamat megértem.
Nála otthon lennék, magánál tartana.
Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne,
az lenne, amit mindig is szerettem volna.
A nevetéséről felismerném.
Mert csak ő tud, úgy nevetni,
hogy nekem is mindjárt nevetnem kell,
könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben.
Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon,
tudom, hogy meg kell találnom,
mert még mindig rám vár.
Keresem és félek. Mert, mi lesz, ha megtalálom?
Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés.
Minden értelmet kap, végső megoldást,
nem lesz többé én, nem lesz távolság,
és nem lesz holnap.
Csak mi, csak együtt és ma – örökre.
(saját fotó)
Festek neked szivárványt,
csupán szeretetből.
A különböző színeket majd
te választhatod.
Nekem az is jó lesz,
ha sötétek az árnyak,
hisz szívemben tanyáznak
azon léleksugarak,
amikből halványabb színeket
varázsolhatok.
Ha majd néha felnézel az égre
s az ég csak borús felhőt nyit,
én odahajlok hozzád
egy csillagtestbe zárva,
és szivárvánnyal tarkítom
a szomorú napokat,
hogy attól
minden egyes percben
újjáépülhessen,
életromjaid
könnyekbe kövesült
szétszórt
maradványa.
(Kun M.)
Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa, nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt, s a még lángeres
imbolygást rajtuk.
Vad tájak, s bohó rónák gyúlnak benne
az álmodó lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad arcomra a hő,
s a fény elvakít: peng a parázs:
tűnt nyarak húrjait zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat, amije van még,
tündérmuzsika és ragyogás.
Az arany zúzmara borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat ...
S valamit súg.... Mit?
Attól függ, ki vagy!
Legszebb, emberhez méltó szenvedély:
Örömöt szerezni.
Gyógyító kúra ez, betegségben, szomorúságban.
Biztos védelem az érdektelenség köde, az önzés fagya ellen.
Boldog, ki e b b e n égeti magát!
Élete füstje, mint jóillatú áldozat, száll fel az égre...
Évekig szőtt álmaim úgy gurultak szerte,
mint ahogy szakadó láncról a gyöngyök hullnak.
Párat megleltem, de a legtöbbet elcsente
a Sors. Tán, ha szépen kérem, ad majd újakat...
,Még szeretnék:
némaságra csendet írni,
mély titkokat megsejteni,
teli kézzel kéregetni,
önmagammal szembenézni,
játékok között térdepelni,
még egyszer, őszinte hittel játszani,
egyenes úton eltévedni,
esőcseppből könnyet inni,
könnyű széllel elrepülni
szörnyű percben mosolyogni,
valamit neked mondani,
kezedből szeretetet venni,
senki elől bujdokolni,
barátságot elültetni,
szerelemben haldokolni,
még szeretnék:
szerelemből csókot adni.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna,... mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét .-.
Reményik Sándor:Versenyen kívül
Én nem futok.
Nincs miért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.
Ahány ember, annyiféle boldogság.
Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog - hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti.
Lelkünkben számos, egymással ellentétes erő él: különféle hitek, elképzelések, nosztalgiák, ambíciók, sokféle "szeretném ha", és "jó lenne ha" ... de végül mindig a Tett lesz az eredő.
Ez mutatja meg utólag, mi volt bennünk a legerősebb, mi volt az a "boldogság", amiért minden más irányú késztetést áldozatul odadobtunk!
Örülök, hogy itt vagy. Hogy mit találsz nálam? Egy kis keresztmetszetet rólam, és néhány képet, amit a saját ízlésemre alakítottam át. Ha Te is olyan vagy, aki észreveszi a hétköznapok apró csodáit, amik mellett semmit sem látva mennek el azok, akik csak néznek, de nem látnak, aki szívesen olvassa mások bölcs gondolatait, szép idézeteket, aki szereti a verseket, aki a szívével lát, és akiből még nem veszett ki a világra csodálkozó gyermek kíváncsisága, akkor hozzád is szól ez az oldal. Remélem sikerül néhány kellemes percet eltöltened itt, talán találsz egy-egy gondolatot, amit a lelkedhez simítva vihetsz tovább…
Én vagyok.
Kertem kapui nyitva állnak.
A nap hosszú, többször is betérhetsz hozzám.
Mikor betérsz, minden virágom, fűszálam, levélkém örül.
Mikor elhagyni indulsz kertemet, rózsáim vágyakozva
pillantanak utánad.
Egyszer, egyszer majd eljön a nap, mikor felállhatsz
jázmin-illatom kerti létrájának legtetejére, ahonnan beláthatod
kertem határtalanságát.
Szeretem az embereket.
Ölelgetem a fákat, mert tudom, hogy bennük is szív dobog
és határtalan erőt adnak.
Próbálok másokon segíteni a lehetőségeimhez mérten.
Az igaz barátaim nagyra értékelem.
Szeretem a pipacsos réteket és a virágokat.
Minden apró emléket magam köré gyűjtök...
Befelé tekintek:
Napfénnyel kísért hószállingózás.
Olvadnak a félelmek. Remegve táncolnak az emlékek, beleszédülve a mulandóságba.
A szív ragyog. Szeretettől fényes.
A Világszerelem feszül a szélben, robbanni készül: mint a sokáig elfojtott, mélyről jövő kacagás.
...Ölelnék.
Kifelé.
A Mindenséget.
"Nem az a legalapvetőbb érzelmi
szükségletünk, hogy szerelmesek
legyünk, hanem az, hogy társunk
őszintén szeressen, olyan szeretettel,
mely nem az ösztönökből fakad,
hanem értelmi és akarati világában
gyökerezik. Arra van szükségünk,
hogy olyasvalaki szeressen,
aki szabadon döntött mellettünk,
s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.”
Gyóni Géza: Vársz-e?
Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?
Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?
Ha vihar jön, sötét fellegekkel,
ha az ég háborúzni kezd el,
ha a szél cibálja a fákat,
és nagyot sóhajt szívemben a bánat -
szívedbe álmodom magam.
Volt olyan, aki megkapott,
S volt olyan, aki elhagyott,
S lesz még olyan, akitől elviselem.
Volt olyan aki rám talált,
S volt olyan, aki csak megkívánt,
S lesz még olyan, akit én akarok.
Volt olyan aki felkavart,
Volt olyan, aki elzavart...
S lesz még olyan, aki akarja, hogy maradjak, s
akinél maradok ... remélem!
Ha a világom már nem színes tünemény,ha nem szólal meg bennem semmilyen költemény,ha baljós napok komor búja lep el,és szívem már semmire sem felel -
szívedbe álmodom magam.
Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
S az, mint a köd elfoszlott százfele,
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
Elporlott, s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
Nekem hullt le, - de csillagtörmelék,
Sok arcon meg-megcsillan egy jele,
De nem az egész, - s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,
S az Egyből itt a földön lett a sok, -
Sok-sok szívből tevődik össze Egy,
Szívtől szívig azért barangolok.
Tavasszal, ha kinyílnak
a magnólia fák
és vágyott erdőnkben meghallod
a madarak dalát,
vedd elő zsebedből nálad
hordott képem,
mely visszatükrözi
láthatatlan énem
s az átszüremlett napláng
vérszín sugarát.
Ha a fotóra hullna
egy fáradtszemű könnycsepp,
mely tudatodba rejtett
egy régen volt szerelmet,
pár pillanatra simítsd meg
ujjaiddal arcom,
s meglátod attól,
én is rád mosolygom,
mert hinned kell, hogy ott leszek
az ágas-bogas fákban,
a szél hordta eső viharillatában,
felrepedt aszfalton, göröngyös úton,
jelenben, jövőben
eltöprengett múlton,
hisz mindenhol féltéssel lépem
lábaid nyomát,
hogyha tévúton is jársz,
soha ne feledd el
a hűség
szív-szavát (Kun M.)
Felébred a lány és kél a nap is vele, vörös fényét látva könnybe lábad szeme. S
arany napsugarak érintik az arcát, a kedves hű szerelmét ők
mesélik, vallják. A lány szalad a parton, fürkészi a vizet, s valamit a
hullám lába elé kivet. Lenéz rá a lány és arcán mosoly csillant, mégis a
habokba könnyes szemmel pillant.Fehér rózsaszálat emel ki a
vízből...régóta először kacag tiszta szívből. Búcsút mond a
partnak, lehunyt szemmel még áll...majd ölelve a rózsát a habokba
sétál...
Két virág ... egyik sárga, másik fehér. Távol élnek egymástól. De egymásra gondolnak. Naponta küldenek egymás felé lélekjeleket... megérzi mindegyik a virág, ha a társa rágondol...
Összeölelkeznek gondolatban. Így élik túl az időjárás nehézségeit. Bátorítják egymást, erőt nyújtanak... a távolság nem akadály. Egymásféle küldött Lélekjeleik, az életüket varázsolják szebbé, tartalmasabbá.
Mikor az ábránd csillogó szemed
tükrében újra mosolyt játszik
s benne a nap is kacéran
szépítkezni vágyik,
akkor ott, abban a percben
megköszönöm neked, hogy
szivárványszínében én is
FÉNY lehetek.
Ha a mindennapok feketének tűnnek,
ha kilátástalannak érzek lassan mindent,
ha saját szívem sajgón-fájón dobban,
és a szivárvány, jaj, de messze van... -
szívedbe álmodom magam.
Az a mondás is járja, miszerint az álmok valóra válnak.
Az életem sajnos másról győzött meg. Álmodom és felébredek és a kettő nagyon más. Ami az álmaimban oly szép és oly egyszerű, az a valóságban nincs, nem létezik, vagy nagyon nehéz. Lehet, hogy a csalódottság keserű pillanatai miatt gondolom így? Mégis, úgy érzem, hogy igazán csak mostanság értettem meg, hogy mit jelent a bölcs gondolat.
A saját sorsom tanította meg velem, hogy ébren kell maradnom ahhoz, hogy igazzá válhassanak azok az álmaim, amelyeket valóságként álmodtam meg és éltem át, amelyekről azt kívántam, hogy bár soha ne érnének véget, amelyek valóságára oly nagyon vágytam.
Vass János: Ne szégyelld kimondani...
Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, SZERETLEK,
És akkor meglátod, visszakiált, SZERETLEK, SZERETLEK!
Meglátod, visszakiált....
Kerekes László: Szeretni úgy
Szeretni úgy... hogyan is?
Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul
Szeretni úgy... mikor is?
Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő
Szeretni úgy... kellene...
Szeretni úgy... vágyódni
Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba
Szeretni úgy... végtelen
Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve
Szeretni úgy... érteni!
Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni
Szeretni úgy... hogyan is?
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg
csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer
belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már
megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig
csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy
semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A
költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az
érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni
tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka,
mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a
szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban
közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben
csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben.
Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a
hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
(Márai Sándor)
A NŐ DÍCSÉRETE
Ragyogj!
Ragyogj, mert szeretetre születtél,
mert az élet hordozója lettél,
Ragyogj, mert érzelmek élnek benned,
értelmet adva az életednek.
Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed
szülője lehessen a reménynek.
Ragyogj, mert a közöny sivársága
nem vethet árnyat a napsugárra.
Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell!
Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,
Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!
Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb!
A FÉRFI DICSÉRETE
Szeretünk!
Mert nélküled nincs igazi nő!
És nincs életre keltő erő,
nincsenek rózsák és illatok,
szépség és szerelem nem ragyog!
Mert nélküled nincs gondoskodó
békés otthon és vigasztaló
szívderítő, meleg szeretet.
Nincs haza! Nincsenek gyerekek!
Mert nélküled céltalan az út,
minden vágy és ölelés hazug,
hontalan vándor a boldogság,
nélküled a lét, csak pusztaság!
a legszebb álmom te vagy ---------------------
Szívemet átjárja a melegség..........soha nem 
Elfelejtett illatom
